2018. június 12., kedd

Kauzalitás: 4. fejezet



– Ne ugráljon túlságosan, tata, mert még idő előtt a temetőben találja magát – vakkantotta Seth a távirányító után nyulkáló öregemberre. Már látta a ráncos arcon, hogy a férfi méltatlankodó replikázásba fog kezdeni arról, hány háborút járt meg fiatalkorában, vénségére mégis ilyen méltatlanul bánnak vele. Seth a vitát megelőzve csak legyintett, és inkább hangot adott a tévére.

Mikor sejtetted először, hogy nem akárki, hanem maga a híres író, Edgar Allan Poe a megszállód? – billentette oldalra a fejét színpadiasan a riporter. Seth el sem tudta volna dönteni, hogy a bájgúnár mandzsettái, a fogai vagy az egója ragyogott annyira, hogy szinte kisütötte a kamerát.



Vele szemben megszeppent, tízéves körüli kislány szorongott a képernyőn, makogott valamit válaszul, amihez még így sem volt elég hangos a tévé, hogy Seth hallja. A lány vállán égszínkék kolibri tollászkodott hatalmas vehemenciával. Poe meglehetősen piperkőc madárnak tűnt, akinek még az sem tűnt fel, hogy szépítkezése közben már régen pörgött a kamera.

– A kislány jól tudhat nyelni, ha még a kolibri is lemegy a torkán – tett Seth félreérthetetlen mozdulatot a kezével, és felvigyorgott a kényelmes karosszéke mellett ácsorgó vénségre. Az olyan fura hangot adott, hogy Seth képtelen volt eldönteni, épp szipogott, horkantott, vagy csak egyszerűen lenyelte a nyelvét.

– Fiatalkoromban fogtuk az olyan csibészeket, akik tiszteletlenül beszéltek a nőkkel, és pépesre vertük a pofájukat – köpött ki az öreg maga mellé oldalra. Seth feljebb tápászkodott a karosszékben, hogy megnézze a köpetben nem maradt-e véletlenül egy fog is. Nem, csak egy unalmas, buborékos kis paca volt a koszlott szőnyegen.

– Persze. De sajnos elmúltak már azon az idők, amikor barlangban aludtunk és lándzsával vadásztunk mamutra.

Az öregember sértetten csoszogott tova, de így legalább Seth fellélegezhetett. Nem szerette a pisiszagú, kötözködős öregeket, akik igényt tartottak a távirányítóra, csak mert pár évtizeddel többet megéltek nála.

… Öhm, talán akkor lettem biztos benne, hogy ő az, amikor, öhm, egy új történetét otthagyta az asztalomon, és alá volt írva. A nevével – makogott a lány.

Seth felsóhajtott, kezdte unni a műsort, de már csak dacból se kapcsolta el, ha már megvédte a távirányítót másoktól. Mióta az első donor generáció elérte a tinédzser éveit, és elkezdte szétkürtölni az egész világnak a megszállók létezését, folyton hatalmas médiafigyelmet kaptak. Mindenki azt találgatta, ki lehetett a megszállója, pedig az csak a legritkább esetben derült ki. Azok a lelkek, akik a túlvilágról visszatérve donorokhoz kötötték magukat, nem emlékeztek a saját életük csak néhány mozzanatára, főleg mozdulatokra és benyomásokra. Ezek alapján Seth Survy-t egy különösen intelligens betörőnek tudta elképzelni.

– Mindjárt kezdődik a Trónok harca – kezdett nyafogni Samantha, Seth pedig a nyávogós hang irányába fordult. Samantha aznap sem hazudtolta meg magát, az ezerrel dübörgő klíma ellenére a sivatagi forrósághoz öltözött, a lehető legtöbbet megmutatva hosszú lábaiból és telt dekoltázsából. De annyira azért mégsem eleget, hogy Seth különösebb figyelmet szenteljen burkolt kérésének.

– A híradó is mindjárt kezdődik – kapcsolt arra a csatornára, ami tudta, hogy a legjobban fogja idegesíteni a lányt. Az sértetten hátra dobta lángvörös haját, ezzel sikeresen lesöpörve a vörös-fekete pillangót a válláról, de Seth legalább megnézhette magának hátulról is a távozó lányt, a falatnyi nadrágot, a benne tökéletesen domborodó fenekét.

Most kaptuk az információt, hogy a tűz elbarikádozása sem járt sikerrel – igazgatta meg a papírjait a hírolvasó, majd próbált együttérző kifejezéssel a kamerába nézni, de inkább csak pózolásnak tűnt. – A tűz már több, mint egy napja pusztít a kaliforniai Yosemite nemzeti parkban. A tűzoltóság nagy erőkkel dolgozik a lángok megállításán, de mindeddig nem jártak sikerrel.

Váltott a kép, és egy bejátszást mutattak arról, ahogyan egy rikító sárga védőöltözetbe bújt férfi tömlővel locsolta a felé közeledő lángokat, de azok mintha meg sem érezték volna a vizet, tovább nyújtóztak felé. Kis vágás, majd a tűzoltók már menekültek a helyszínről, a felettük elzúgó helikopter is hiába szórta a földre, akármit is szoktak olyankor kiszórni. Seth sejtette, hogy nem vizet.

– Elkezdődött – pillantott le a fotel karfáján ücsörgő rovarra, ami ijedten húzta össze magát, a lábai ki sem látszódtak a páncélja alól. Az ő gyomra is görcsbe rándult. Nem hitte volna, hogy már ennyi idő eltelt, és ennyire a nyakukon a vég… Bár, ha belegondolt, a túlvilág kapui már huszonöt éve megnyíltak.

– Nem várhatunk tovább – szólalt meg mellette Samantha. Seth gyűlölte, hogy hangtalanul képes volt bárki mögé osonni, és csak úgy belekotyogni mindenbe. De ha komoly dologról volt szó, nem is nyávogott a hangja, tekintetében olyan intelligencia csillogott, amiről általában elvonta a figyelmet kurvás öltözete.

– Gondolom nem – rántotta meg a vállát Seth. Jobban örült volna, hogy ha titokban tarthatja szökési terveit, és magányos farkasként lép le, majd hősként megmenti a világot. Samantha viszont nem volt egyszerű eset, kételkedett benne, hogy akár szemernyi esélye is lett volna ezek után elhitetni vele, hogy nem akar elmenni. Akkor inkább úgy volt vele, hogy egy darabig magával viszi a lányt, csak az fogja be a száját. – Mi éjjel indulunk.

– Mindenki – közölte a lány ellentmondást nem tűrő hangon. Seth gondterhelten kezdte masszírozni a halántékát. A saját terve már kész volt, de nem arra, hogy egy tucat donort átjuttasson a sivatagon.

– Lehetetlen.

– Mégis, miért lenne az? – vonta fel Samantha szépen szedett szemöldökét. A vénség ekkor viszont visszacsoszogott a tévéhez, így Seth nem merte tovább feszegetni a témát. Fejével az étkező felé intett, majd szemérmetlenül megnézte magának a távozó lányt hátulról.

Megvárta a híradó végét, mintha az érdekelte volna, majd felállt, és Samantha után indult. A távirányítót a karfán hagyta, dolgozzon csak meg érte az öreg, ha kapcsolgatni akar.

Nagy levegőt vett, ahogy belökte az ajtót, a rengeteg kaja szaga egymással keveredve korgásra késztette a gyomrát, de ez volt a legkisebb baja. Samanthát nem látta egyik asztalnál sem, egy darabig még töprengve nézelődött, összerezzent minden zajra, nehogy épp akkor bukkanjon fel valamelyik konyhásnéni, és idő előtt elküldje.

Aztán egy vörös fej bukkant fel a lányvécé résnyire nyitott ajtajában, Sethnek pedig erős ingerenciája támadt, hogy előbb verje a fejét a falba, mint hogy Samantha után menjen. Valami hirtelen ricsajjal összetört a konyhán, amit kiabálás és olyan káromkodásáradat következett, amiből még Seth is tanulhatott volna pár újdonságot. Összerezzent, és inkább gyorsan a lány után iszkolt, majd magukra csukta az ajtót, mielőtt lelepleződhetett volna a cselszövésük.

– Büdös van – fintorgott, ahogy belökte az egyik fülke ajtaját, majd lehajtotta a vécé tetejét, és malmozva leült kicsi, illatozó trónjára. Samantha a fülke ajtajának döntötte az oldalát, és ahogy összefonta a karját maga előtt, még jobban összenyomta a melleit. Seth kételkedett benne, hogy véletlen lett volna, inkább valami női praktika lehetett figyelemelterelésre… – Nem jöhet mindenki – kötötte az ebet a karóhoz, amitől Samantha arca kezdett olyan színt ölteni, mint vörös haja.

– És mégis miért nem, okostojás? – fortyogott olyan hangerővel, hogy Seth attól tartott, rájuk fognak találni, de mielőtt rászólhatott volna, Samantha lepkéje máris a lány orra előtt kezdett cikázni. A lány felsóhajtott, és az ujját tartotta, hogy a lepke leszállhasson rá. – Azért kaptuk ezt az ajándékot, hogy éljünk vele. Hogy a segítségükkel akadályozzuk meg a világégést. Ez a feladatunk.

– De nem mindenki veszi olyan komolyan, mint te – sütötte le a tekintetét Seth, Survy a tenyerébe mászott, és úgy törleszkedett hozzá, mint egy kicsi, hatlábú macska. Szinte már azt várta, mikor kezd majd dorombolni. A fiú végigsimított a páncélján, majd ő is kicsit megenyhülve nézett fel ismét Samanthára. – Vannak, akik nem hisznek a jóslatban. Mint hangyás Tim. Őt biztos nem tudod rábeszélni egy életveszélyes küldetésre, valami olyanért, amit őrültségnek tart. Ő szívesebben várná meg az intézetben kényelmesen ücsörögve, hogy szénné égjen mindenki.

Seth látta, hogy Samantha beleborzongott a szavaiba. Tudta, hogy a lány mióta megtudta, hogy a mindent elemésztő tűz lesz a világ vége, azóta rettegett minden formájától. A fiú tudta, hogy élve elégésről beszélni neki aljas húzás volt, de legalább tényleg hatott.

– A többiek nagy részéről nem is tudom, hogy miben hisz… – ráncolta a lány gondterhelten a homlokát. – Nem hagytatunk itt mindenkit, csak mert nem beszélgetünk velük, a francba! – túrt bele a hajába, a vörös tincsek átperegtek az ujjai között, ahogyan a kezéből is kicsúszni látszott minden.

– Viszont ha csak egy valakinek elmondjuk, hogy megszökünk, és beköp, azzal mindenkitől elvesszük az esélyt. Most nem számítanak rá, hiszen ki lenne olyan ostoba, hogy nekivág a sivatagnak? Ezt kell kihasználnunk, hogy felkészületlenek. Mert tuti be tudnának zárni minket, ha akarnának.

– Az akták – kapta fel a fejét a lány, de Seth csak értetlenül meredt rá. – Amikor bekerültünk, volt egy pszichológiai vizsgálat. Mindenkinek benne van az aktájában. Engem például kérdeztek arról, hogy szerintem mi a magyarázata annak, hogy megjelentek a megszállók.

– Engem is – mondta Seth óvatosan. Kettő eset alapján viszont nem tudta, mennyire lehetett általános ez a kérdés, és szerepel-e egyáltalán az aktákban. – Egyezzünk meg – állt fel, hogy a lány szemébe nézzen. Egészen közel lépett Samanthához, hogy megcsapta a lány verejtékillata, de ez más volt, mint a férfiak bűzölgése, ettől felpezsdült a vére, legszívesebben lenyalta volna a lány bőréről. – Estig adok időt. Megpróbálod megnézni az aktákat, de ha nem sikerül, akkor ketten megyünk. Éjfélkor találkozunk a bejáratnál.

Samantha dacosan bólintott, mintha Seth nem a lehetetlenség határát súrolót kért volna tőle, aztán kiviharzott a lányvécéből. A nyíló ajtó beengedte az ebédlőben egyre erősödő hangfoszlányokat, vagyis már megkezdődött az étkezés. Seth sóhajtva telepedett vissza az ülőkére, és korgó gyomorral várt. Inkább ez, mint hogy perverznek nézzék, amiért a lányvécében mulatja az időt.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérdés, óhaj, sóhaj?
Ha nincs, csak írd meg a véleményed!