2018. június 26., kedd

Kauzalitás: 5. fejezet



Oliver minden egyes kérdésnél úgy érezte, egy kis része meghal. Sárközi csupa olyan dologról kérdezte, ami fájó emlékeket, ürességet és bizonytalanságot hagyott a mellkasában.

– Még kiskorú vagy, igaz? Hol vannak a szüleid? Tudod a számukat? Hol laksz? – záporoztak a kérdések, Oliver viszont csak makacsul összeszorította a száját. Kezdett hozzászokni a betegség és a dohány bűzéhez, és ahogy a gyomra megnyugodott, rájött, hogy elképesztően éhes volt. Mióta az apjával beszálltak a Hondába, azóta egy falatot sem evett. Nagyon remélte, hogy nem fog túl hangosan korogni a gyomra, nem akart a pszichológus kezébe adni semmit, amivel az lekenyerezhette, hogy válaszokat kapjon tőle. 


Sárközi felsóhajtott, és Oliver érezte, ahogy leült az ágya szélére, a matrac hirtelen lejteni kezdett az ajtó felé, mintha az ágy ki akarta volna vetni magából.

– Addig nem tudunk segíteni rajtad, amíg nem tudjuk, ki vagy – mondta az orvos lágyan, amitől Oliver az ajkába harapott, nehogy beszélni kezdjen. Vágyott rá, hogy elmondjon mindent, az elejétől a végéig, és valaki végre megmondja neki, mitévő legyen. Elveszett volt, kellett neki az útmutatás…

– Ne segítsen. De kérek valamit – fordult az orvos felé. Egészen meglepte a hirtelen kék szempár, amivel találkozott a tekintete, nem szokott emberek szemébe nézni, kellemetlenül érezte magát tőle. Sárközi szemében viszont mintha a végtelen kék égbolt bölcsessége csillogott volna, amiből ő is kért volna egy szeletet magának.

– Mit szeretnél?

– Egy feszületet a falra – intett a fejével az unalmas tájkép felé. Nem akarta többé egyedül érezni magát. Azt remélte, még ha pár dolgot el is árul, akkor is maradhat a kórházban a felépüléséig, akkor pedig már akár otthonosabbá is tehette az unalmas betegszobát.

– Rendben – mosolygott rá az orvos, és máris kiment, hogy eleget tegyen a fiú kérésének. Oliver kíváncsian figyelte, ahogy a férfi fehér köpenye beleolvadt a folyosón rohangáló többi orvos egyenöltözetébe. Az ajtó nyitva maradt, de senki nem foglalkozott vele, így először csak a kórházi pizsama anyagán keresztül végigsimított a hasán. Érezte az ujjai alatt a természetellenes göröngyöket, a kötés hurkáit, és még a gyengéd érintés is égő érzést hagyott maga után.

Nagyon óvatosan hajtotta fel a pizsamát, de a kötés hófehér anyagán kívül nem látott semmit, nem tudta megmondani, mekkora lehetett a seb, mennyire csúnya, mennyi időre lehet szüksége, amíg meggyógyul.

– Fáj? – torpant meg az ajtóban az orvos, Oliver pedig riadtan pillantott fel rá.

– Nem. Csak… látni akartam – vallotta be, és gyorsan lehajtotta a pizsamát.

– Lehet, hogy marad majd egy kis nyoma, de nem életveszélyes. Be fog gyógyulni – próbálta megnyugtatni az orvos. Becsukta maga után az ajtót, és a képet levéve feltette a helyére a keresztet a falra. – És kitalálhatsz a barátaidnak majd valami menő történetet, hogyan szerezted.

Oliver megnyugodva sóhajtott fel, nem is figyelt Sárközi locsogására. Lehet, hogy ostobaság volt, de ettől az apróságtól máris úgy érezte, hogy nincs egyedül, valaki figyel rá, akkor is, ha ő nem láthatja és nem érezheti őt.

– Oliver Moreau. A nevem – mondta halkan, és inkább a feszülethez beszélt, de a szeme sarkából látta, hogy Sárközi leemelte az ágy végéből a kartonját, toll sercegett a papíron, ahogy elkezdte kitölteni a megfelelő mezőket.

– Tudnád betűzni?

– Oliver. M-O-R-E-A-U.

– Nagyon különleges név – mondta az orvos, és Oliver még a hangján is érezte, hogy mosolyog. Akkor sem fordult felé. Azon törte a fejét, hogy mennyit árulhat el anélkül, hogy bajba kerülne, akár ő, akár az apja, akihez így már eljuthattak… – Francia?

– Az apám Theodore Moreau, Svájcban született. Genfben. Ott találkozott anyámmal. Reimann Franciska. Ő magyar, de amint elvégezte a középiskolát, kiment bébiszitterkedni. Én mindkét nyelvet beszélem – magyarázta. Valójában nem is volt ellenére a dolog. Azt hitte, fájdalmas lesz a szüleit emlegetni, és bármilyen kérdésre válaszolni velük kapcsolatban, ennek ellenére megnyugvást érzett. Arról beszélt, ami fontos volt számára, azok történetét adta át, akiket szeretett. Hiszen ő is szerette, mikor az anyja lefekvés előtt a saját fiatalkoráról mesélt ahelyett, hogy levette volna az egyik régi, poros mesekönyvet a polcról.

– Irigy vagyok! Kényelmes lehet, ha az embernek nem kell nyelvet tanulnia, hanem megkapja a szüleitől ezt a tudást.

Oliver erre már az orvosra nézett, akinek az arcáról nem olvadt le a vigyor, de azért megrezzent a szája sarkában a fiú rosszalló pillantásától.

– Nem értem az irigy embereket – merengett el. – Azt hiszik, másnak könnyebb? Vagy jobb? Nem látnak a dolgok mögé. Nem látják, hogy egy bilinguál egész gyerekkorában küzd, mert keveri a nyelveket. Nem tudják, hogy a mai napig nem tudok helyesen írni se magyarul, se franciául, mert még mindig keverem a helyesírási szabályokat.

– Nagyon éretten gondolkodsz a korodhoz képest – jegyzett fel valamit a férfi, aztán a csendben előhúzott egy csomag rágót a zsebéből, és bekapott egyet. Oliver arra gondolt, biztos dohányozna, de itt nem tehette meg. A mentol friss illata egészen elnyomta a már megszokott dohánybűzt, a fiú élvezettel vett mély lélegzetet. – Kérsz?

Oliver bólogatott, és lehunyta a szemét, ahogy a csípős hideg elterjedt a szájában.

– A szüleid miatt mentél el otthonról?

– Olyasmi… – válaszolt óvatosan. Ebbe már nem akart belemenni. Sejtette, hogy az orvos amint kiteszi a lábát a kórteremből, amúgy is felhívja az apját. Oliver fejében pedig megfordult egy pillanatra, hogy valahogy bajba keverhetné, visszaadhatná, hogy csak úgy ellökte magától, ha csak egy részét is, hiszen egy gyámügyes elbeszélgetés semminek tűnt amellett, hogy őt eltaszította a családja. De attól jobb lett volna neki? A keresztre nézett, és biztos volt benne, hogy csak békét akar. – Éhes vagyok.

– Máris – pattant fel Sárközi, Oliver pedig megnyugodott, ahogy kiment a férfi a szobából. Maga se tudta, mit gondoljon. Jó volt beszélnie valakivel… de úgy mégsem volt az igazi, hogy fékeznie kellett a nyelvét, mit oszthatott meg vele és mit nem. Ráadásul utólag becsapva érezte magát, ahogy a nyitott ajtón át figyelte, hogyan beszélt az orvos egy nővérrel, talán, hogy tényleg valami ételt szerezzen neki. Hiszen pszichológus volt. Vajon volt olyan, amit úgy húzott ki belőle, hogy ő valójában nem akarta elárulni? Vagy tovább látott így is a szavainál, és máris tud mindent?

Ugyanaz a nővér hozta be egy tálcán az ételt, aki korábban a gyógyszert. Oliver csak a távolodó hátára tudott őszintén mosolyogni.

Gondterhelten ette meg az ételt, a megszokott kórházi kaja, de nem is figyelt az ízekre, lekötötték a gondolatai. Nem akart lefeküdni, és nem akart másnap felkelni arra, hogy még mindig fogalma sincs, mit tehetne. Kapott egy kis haladékot az élettől, úgy becsülte, talán hetekig is kórházban maradhat egy ilyen sérüléssel, addig nem kellett eldöntenie, hogy merre indul tovább. Viszont volt egy olyan sejtelme, hogy hetekkel, de akár évekkel később sem lenne okosabb ebben a döntésben.

Teli hassal megint elálmosodott. Fel sem tűnt neki, hogy elaludt, csak az esti fényekben fürdő plafont figyelte, aztán azt vette észre, hogy kipihenten nyitotta ki a szemét.

A kórházban unalmasan teltek az órák. Kinyitották az ablakát, hogy járjon a levegő, az ajtót kitámasztották egy székkel. Az egyre gyengülő nyár forró lehelete a város megszokott szagát cipelte magával, az autók kipufogóbűzét, a sok ember lehelte keserű sóhajokat.

Oliver már az ebédet várta, amikor hirtelen izgatottság lett úrrá rajta. Onnantól kíváncsian fürkészte a folyosót, hogy mi fog történni, ami ezt váltja majd ki belőle, elkeseredetten vágyott már arra, hogy történjen valami jó is vele.

Egy öltönyös férfi állt meg a küszöbön, és diszkréten kopogott nyitott ajtaján. Oliver vidáman mosolygott rá, pedig más körülmények közt gyanúsnak találta volna a körszakállas, napbarnított bőrű férfit.

– Oliver? – kérdezte az, és ahogy belépett, magukra csukta az ajtót. Oliver szeme elkerekedett, nem számított rá a magyar kisvárosban, hogy valaki helyesen, franciásan fogja ejteni a nevét. Csak bólintott, addig nem akart megszólalni, míg nem tudta, a másik milyen nyelven fog beszélni vele. – Jean Lacan vagyok. Azért jöttem, mert az apád kapcsolatba lépett velem.

– Miben segíthetek? – kérdezte óvatosan. Monsieur Lacan odahúzta az ajtót támasztó széket a fiú ágya mellé, és a combján könyökölve fürkészte Olivert, aki képtelen volt állni a tekintetét. A férfi úgy méregette, hogy bocsánatkérés kívánkozott elő a torkából, pedig nem értette, amiért kellett volna bocsánatot kérnie.

– Szeretném, ha velem jönnél.

– Svájcba. Igaz? Apa felhívta, mert nem akarta, hogy gond legyen velem… de ugye nem árvaházba akar vinni? – próbált elsüllyedni a takaró alatt. Egy családot már tönkretett, eszében sem volt ugyanezt tenni egy másikkal is.

– Nem. Svájcban létrehoztunk egy olyan intézményt, amiben a hozzád hasonló gyerekeken szeretnénk segíteni.

Oliver értetlenül meredt fel a férfira. Ahogy beszélt, és az, amit mondott, valahogy ellentmondott egymásnak, a hangja unott volt, miközben olyan lehetőséggel kecsegtetett a fiúnak, aki a varrattal és a fájdalommal mit sem törődve legszívesebben a nyakába ugrott volna. Viszont már túl volt az izgalmon. Így, hogy az érzelmei már nem befolyásolták, képes volt higgadtan végiggondolni a döntését, és arra jutott, először is többet kellett kiszednie az erős kölni illatot árasztó, körszakállas férfiból.

– Vannak még ilyenek, mint én?

– Igen, elég sokan. És csak egyre többről tudunk. Főleg veled egy idősek, vagy még fiatalabbak. Az ő közelükben is felborul a természet rendje – fogalmazott homályosan a férfi. Oliver nem tudta eldönteni, hogy ugyanolyanok lehetnek-e, mint ő, vagy többféleképpen is fel tud borulni a rend? Monsieur Lacan szavaiból valamiért ez utóbbira következtetett volna, de nagyon úgy tűnt, a férfi nem fog ennél többet elárulni.

– És… segítenek rajtuk? Vagy mégis miért gyűjtik őket egy helyre? – csóválta a fejét értetlenül. Egyedül is épp elég galibát okozott, bárhol is volt, de egy csapat hozzá hasonló gyerekkel együtt… az magának a katasztrófának tűnt.

– Igen. Rá akarunk jönni, honnan erednek ezek a képességek, és hogyan kapcsolhatjuk ki őket. Hogy aztán normális életet élhessenek.

Oliver már értette az izgalmat. Semmire sem vágyott jobban a normálisságnál, az minden problémáját megoldotta volna. Nem kellett volna többé azon törnie a fejét, hogy mitévő legyen, ha felépül, hogy nincs hova mennie… Monsieur Lacan egy helyet ígért neki, amit ideiglenesen otthonának nevezhet, és miután meggyógyul, ismét megkeresheti az apját. Biztos volt benne, hogy ha normális lenne, az apja se lökné el, ott lennének egymásnak, és támaszt nyújtanának egymásnak a fiú anyjának halála után, ahogyan azt kezdetektől tenniük kellett volna. Együtt túlléptek volna ezen is. Oliver szinte az orrában érezte az ismerős öblítő illatát, ahogy az apja idétlen kockás ingébe fúrja az arcát, az pedig magához húzza kérges tenyerével, és nem ereszti többet.

– Rendben. Magával megyek Svájcba – sóhajtotta. Próbálta meggyőzni magát, hogy az országnak van szép oldala is, és most ezt fogja látni, nem pedig azt, amire emlékezett. Hatéves volt, amikor eljöttek onnan, és csak a rengeteg kiabálás jutott eszébe arról a korszakról. A szülei kiabáltak egymással, az óvónő kiabált vele, a többi gyerek először csak ordított, aztán messzire elkerülte. Akkor azt hitte, annál a magánynál nem lehet rosszabb. Teljesen magára maradva ostobának és naivnak gondolta a régi önmagát.

Monsieur Lacan felkelt, és megigazította fekete, fényes anyagú nyakkendőjét. Halványan a fiúra mosolygott, de Oliver inkább megijedt tőle. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de a szavait már nem nyelhette vissza, és Monsieur Lacan nem is adott rá lehetőséget, fogta a fiú kartonját, és az előtt kiment a kórteremből, hogy Oliver megtalálhatta volna a hangját.

Oliver visszaejtette a fejét a párnára. A remény és a rossz előérzet egymást kergette a fejében, hol egyik került előtérbe, hol másik, akkor is, ha nem akart ezen gondolkodni, ha meg akarta győzni magát, hogy már döntött, és viselni fogja, bármit is hozzon ez.

Másik nővér volt, mint előző nap. Idősebb, fáradtabb, türelmetlenebb. Ahogy Oliverre vakkantott, hogy húzza fel a pizsamáját, a fiú olyan kapkodva teljesítette a kérést, nehogy leharapják a fejét, hogy utána fel kellett üvöltenie a fájdalomtól. Mintha tűz égett volna a hasában, és a vére továbbvitte volna, egyre jobban, egyre nagyobb területen fájt. Kikapta a feje alól a párnát, és az arcára szorította, amíg érezte, hogy a nővér hűvös ujjai rendbe teszik a kötését.

Még utána is hosszú ideig az arcára szorította a klóros fertőtlenítőtől bűzlő anyagot, hallotta a nővért távozni. Csak akkor ejtette vissza maga mellé a párnát, mikor felismerte Monsieur Lacan hangját. Nem látta a férfit, de az ajtó mellett beszélgethetett valakivel.

– … annyit, hogy biztos az egész útra elég legyen…

Egy fehér köpenyes férfi lépett be, de nem Oliver korábbi orvosa volt, sőt, a történtekről sem hallhatott, mert üvegpoharat hozott.

– Mi ez? – kérdezte a fiú bizonytalanul, ahogy a férfi egy kis, piros pirulát tartott elé a tenyerén egyensúlyozva.

– Fájdalomcsillapító – mosolygott a fehér köpenyes. Nem úgy nézett ki, mint a korábban kapott gyógyszer, de Oliver látta a férfi szemében, hogy feleslegesen ellenkezne, ha kell, az álorvos ugyanilyen mosollyal az arcán lenyomta volna a torkán a pirulát. Inkább kicselezte. Elvette a poharat, a gyógyszert eldugta a szája oldalában, és lenyelt hozzá pár korty vizet. Langyos volt és pisiízű, bár Oliver korábban még sosem ivott pisit, de biztos volt benne, hogy ennél rosszabb az sem lehetett.

Amint visszaadta az orvosnak a poharat, annak segítsége érkezett. A lepedővel együtt emelték át négyen egy görgethető ágyra, és nem is fájt annyira, pedig előre összeszorította a fogait, és lehunyta a szemét. Csak egy pillanat, egy kis szúrás a dereka magasságában, és máris újra szilárdat érzett a háta alatt.

– Várjon, és a dolgaim? – fordult kérdőn az orvoshoz, de az egyik nővértől kapott választ, aki értetlenül ráncolta a homlokát a kérdésére.

– Nem volt nálad semmi, amikor behoztak…

Oliver már nyitotta volna a száját, hogy megmondja, az lehetetlen… de még ő maga is érezte, hogy az hazugság lenne. Az üresség karmos ujjai megint a mellkasába vájtak, amiért elvesztette az utolsó dolgot is, ami fontos volt számára, az anyja összes emléke végleg eltűnt. Miatta. Az utolsó kapaszkodó, ami a múltjához kötötte, ahhoz a kevéske boldogsághoz, ahhoz az emberhez, akit a legvégsőkig mindennél jobban szeretett.

– Azt nem vihetjük magunkkal? – bökött elkeseredetten a keresztre. Megint nehezen kapott levegőt, de ez csak az aggodalom volt, nem roham. A fehér köpenyes leemelte a falról, és a kezébe adta az egyszerű, fa keresztet, Oliver pedig védekezőn a mellkasához szorította, mint egy kis pajzsot.

Végiggörgették a kórházon, be a liftbe, ami ha bármelyik emeleten megállt, Monsieur Lacan közölte a beszállni akarókkal, hogy menjenek a következővel, pedig még pár ember elfért volna mellettük. Oliver rá akart szólni, de furcsa forróság öntötte el a hasát, és a gondolatait lefoglalta, hogy annak okát találgassa. Először a gyógyszerre gyanakodott, de az még mindig ott volt a szájában, amikor senki nem figyelt, gyorsan ki is köpte, a lift zöttyenő megtorpanásától nem is lehetett hallani a földön pattanó tabletta hangját.

Egy fekete furgon állt közvetlen a kórház előtt, a mentők megszokott helyén. Olivert a csomagtartóba görgették be, figyelte, ahogy a gurulós ágyat szíjakkal kirögzítették a kocsi falához. Zúgott a feje, és kicsit szédült, de arra fogta, hogy a kórház előtt egyenetlen volt a járda, és biztos a zötykölődés miatt érezte rosszul magát.

– Mikor érünk oda? – kérdezte, hogy a beszéddel is elterelje a figyelmét a rosszullétről. Hátha működött ugyanaz, ami a rohamoknál is. Monsieur Lacan és az álorvos meglepetten összenéztek.

– Nem adta oda a gyógyszert?! – fortyant fel Monsieur Lacan, amitől az orvos összerezzent, majd sietősen újabb piros tablettát húzott elő a köpenye zsebéből.

– Biztos nem nyelte le – morgott vissza hasonló idegességgel. Oliver elkeseredetten próbálta a fejében helyretenni a dolgokat. Szóval mégis volt valami a tablettában… Az orvos az ujjai közt a gyógyszerrel ismét felé fordult, de az eltökéltség leolvadt az arcáról, ahogy lenézett a fiúra. Oliver nem értett lassan semmit. Monsieur Lacan gyorsabban összerakta a képet, mint ő zúgó, szédülő fejjel.

– Fel fogja tépni a varratokat. Fogd le! – szorította le Monsieur Lacan máris Oliver csuklóit az ágyhoz, a fiú érezte, hogy a másik a lábszárára tehénkedett, és úgy szorította, hogy attól félt, el fognak törni a csontjai.

Annyira megrémült, hogy minden erejét beleadva vergődni kezdett, még a fájdalommal sem törődött, a forrósággal vagy a feje zúgásával, csak ki akart szállni, pedig a kocsi egy döccenéssel már meg is indult előre. Artikulátlanul üvöltött, a félelem csak akkor forrasztotta a torkára a hangokat, amikor megérezte a tű szúrását a lábán.

Oliver tagjai elernyedtek, bármennyire is küzdeni akart. Monsieur Lacan levette róla hatalmas mancsait, és a lábán is megszűnt a nyomás, mégis, bármennyire fel akart kelni, a teste nem engedelmeskedett neki. Kapkodni kezdte a levegőt, falánkan nyelte magába, de mintha egy cseppnyi oxigén sem lett volna benne, az üres légszomj a mellkasában csak egyre nőtt.

– Össze tudod foltozni? – kérdezte Monsieur Lacan a kocsi oldalának dőlve. Oliverrel már senki nem foglalkozott, ő pedig még csak a fejét sem tudta megmozdítani, pedig érezte, hogy a hasáról lekerült a kötés, és az orvos felszisszent a látványtól.

– Meglátjuk…

– Oldd meg! – rivallt rá Monsieur Lacan, mire Oliver megérezte a tű szúrását. Meg akarta mondani a kontár orvosnak, hogy legyen óvatosabb, de a száját se tudta megmozdítani, a köpenyes pedig csendben dolgozott, szúrás szúrást követett.

Valaki a kocsi elejében bekapcsolta a rádiót, gitár lágy akkordjai és egy karcos hang töltötte be a kocsit. 

„Ha nem hiszed el, hogy az élet
Tényleg örökké tart
Hiába úszol, belefulladsz…”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérdés, óhaj, sóhaj?
Ha nincs, csak írd meg a véleményed!