2018. június 5., kedd

Pályázatos nyafogós

Sziasztok!

A cím alapján ki hitte volna, hogy egy off bejegyzésről lesz szó... de beköszöntött a június, vagyis ezzel a [bekezdés] beadásának hónapja, ami előhozta az emlékeket. És azt hiszem, nincs mit szépíteni rajta, nem feltétlen kellemes emlékeket hozott elő.

Aki ismer, és szokott velem beszélgetni, azt úgyis mindig elárasztom a nyafogásommal, így neki semmi új nem fog elhangzani. Nekik ajánlom a bejegyzés bezárását, hacsak nem akarják századjára is ugyanazt meghallgatni.

Aki viszont nem ismer, annak elárulok egy titkot: az utóbbi időben elég komolyan vettem az írást. Mennyire utóbbi időben és mennyire komolyan... hát akkor kezdjük az elején.


Miután rájöttem, hogy a betűvetés szórakoztató is tud lenni, főleg az iskolások nyári unalmában, még évekig csak magamnak írtam. Aztán valami bekattant a fejemben, és ez nem volt tovább kielégítő. Talán azért, mert a családban mindenki imád olvasni, de tőlem senki nem volt hajlandó sosem... így mást kellett keresnem. Ezek lettel a pályázatok.

Kis szaros koromban jobban kézre estek a rövid történetek, novella pályázat meg akadt dögivel, és még sikereket is elértem néhanapján, antológiás, internetes irodalmi magazinos megjelenések... és valami nagyobb után néztem. Ekkor jött az Aranymosás.

Tizenhét voltam, amikor befejeztem életem második regényét, és úgy voltam vele, hogy egy életem, egy halálom, én ezzel akkor is szerencsét próbálok! Előtte viszont ki akartam kérni valaki nem elfogult véleményét, ezért odaadtam a magyartanáromnak. Aki itt leszögezem, egy valódi angyal. Végigrágta magát az egész béna kéziratomon, és minden, komolyan minden helyesírási hibát kijavított benne, elgépeléseket, központozást, párbeszédek helyesírását. Mindent száz oldalon keresztül.

Azt mondják, az első lépés a legnehezebb. És számomra ő volt az, aki felrugdosott az első lépcsőfokon. Mert állítom, hogy mire az ember egy kinyomtatott, telepirosozott lap alapján kijavítja a saját word doksiját, száz oldal után ha akarja, ha nem, meg fog tanulni helyesen írni.

Így lett egy helyesírási hibáktól mentes, de még borzalmasan kezdetleges kéziratom, amivel persze a pályázat előszűrésén sem jutottam át.

Egy barátnőm még borítót is rajzolt hozzá...
Hát, jobb lett, mint a regény, maradjunk annyiban.

És akkor megbotránkozásra fel... a regény címe Lel volt, és egy Harry Potterre hajazó ifjúsági urban fantasy történetről volt szó.

"Azonnal talpon vagyok, és rohanok. Kábé két perc múlva már a matek leckéről teljesen elfeledkezve állok a nyitott kapu előtt. Körbekémlelek, sehol senki. Próbálom kiverni a fejemből, hogy milyen következményei lehetnek, ha valaki felfedez, és feljelent a rendőrségen, közben pedig kíváncsiságomnak engedve belépek a kapun.

A kert nem olyan, mint amilyennek elképzeltem. A ház lakójának furcsaságából arra következtettem, hogy a kertje is ezt a különcséget fogja tükrözni, ehelyett egy unalmas, teljesen mindennapi udvar fogad. A ház a telek sarkában van, a két, innen látható oldalánál betonjárda, a többi, üresen maradt részt begyepesítették. A beton és gazos fű találkozásánál egy kicsiny fészer. Semmi más.

A ház annál érdekesebb. Az első dolog, ami szembe tűnik, hogy nincs rajta ajtó, és minden ablak kétméteres magasságban van. Először arra gondolok, hogy a szomszéd talán az ablakokon át közlekedik, de ezt gyorsan el is vetem, mert a „hogyan?” kérdés megválaszolatlan marad. Se létra, se egy műanyag szék vagy hasonló nincs az udvarban, amire ráállva el lehetne érni az ablakok magasságát. Hacsak nem…

Odamegyek a fészerhez, abban reménykedve, hogy itt majd megtalálom azt, amivel be lehet mászni az ablakon. Lenyomom a kilincset, és mindkét irányba megrángatom az ajtót. Nem nyílik. Hát persze, hogy nem hagyja nyitva, ha itt a bejutás kulcsa. Már éppen elindulnék haza, hogy belesüppedjek kudarcom tudatába, amikor észreveszem a kis tolózárat. Elsőre azért nem szúrt szemet, mert bokamagasságban van. Hát mégis hozzám pártol a szerencse!

Könnyedén nyílik az ajtó. Odabent azonban nem az fogad, amire számítottam, hanem sokkal jobb! Létra vagy más hasonló helyett egy mélybe vezető kőlépcsőt találok. Nem tétovázom sokáig, hogy menjek, vagy ne menjek.

A lépcsők nem visznek nagyon mélyre, odalent mégis sokkal sötétebb van, mert nincs ablak, csak egy kevés fény szűrődik be, de azt nem látom, pontosan honnan. Amint hozzászokik a szemem a félhomályhoz, a félelem és döbbenet egyvelegét érzem. Már biztos vagyok benne, hogy az itt lakó nemcsak különc kicsikét, hanem egyenesen bolond! Az ajtó nélküli házra még rá lehet fogni, hogy fél a betörőktől, de azt már nem tudom a józan eszemmel megmagyarázni, miért van bárkinek is egy középkori várbörtönhöz hasonlatos pincéje
."




És akkor állapítsa meg mindenki, hogy igen, kellően vacak volt. Ami jó időre el is vette a kedvem mindenféle komoly írástól, csak szórakozni akartam, élvezni, nem világhírű lenni. Közben persze szorgosan olvastam írástechnikai cikkeket, gyakoroltam, de nem ámítottam magam olyasmivel, hogy én ebben jó lennék vagy bármit elérhetek vele.


Aztán tavaly jött a második bekattanás. Ugyanis 2017-ben volt az első [bekezdés] pályázat, ami csodálatosan kecsegtető volt egy olyan béna amatőrnek, mint én, aki olyan szinten tudatában volt a saját bénaságának, hogy abban a három évben be se fejezte egy írását sem, mert úgysem érdemes belé fektetni az energiát, mert egy rakás trágya. De mi volt a bekezdés hatalmas előnye? Regénykezdeménnyel is lehetett pályázni! Regénykezdeményem pedig éppen akadt pár a fiókban.



A Néma háború az első saját világos high fantasy-m volt, amire amúgy a mai napig picit büszke vagyok. Az már annyira nem volt vacak, de azért annyira igen, hogy ne szállhasson versenybe gyakorlott írók szerzeményeivel.


"A kétszázhuszonkettedik születésnap mindenki életében fontos pillanat. Ekkor válik a gyermekből felnőtt, a lányból nő érik, a fiúból pedig férfi. Ez a kor megbecsülést ad betöltőjének társai szemében, feljogosítja viselőjét olyan tettekre, melyekről eddig csak álmodozhatott. Nagyobb szabadsággal és nagyobb felelősséggel jár. Ez az a pont, ami után, ha nem is egy csapásra, de megváltozik mindenki élete.

Theodor holnap fogja betölteni a kétszázhuszonkettőt. Számára is különleges lesz ez a nap: ez lesz élete utolsó napja.
"



"Theodor torkát fojtogatni kezdi a félelem. Már sejti, hogy nem akárkivel áll szemben, és ez a kiszolgáltatottság eszébe juttatja a vallatását. Rádöbben, hogy a halál gondolatával sokkal könnyebb megbarátkozni, mint azokkal a szörnyűségekkel, amiket akkor tettek vele, és amiket csak hallott, hogy elkövettek még. Nem is meri felemelni a tekintetét a lúdi nemesre, csak a másik szépen szabott, bőszárú, bíbor nadrágszárán pihen a tekintete, és az alóla előbukkanó arany csatos szandálon.

Érzi a rövid csendben, hogy a lúdi nemes kiélvezi megalázkodásának pillanatát, csak ezt követően hátrál el a látómezejéből az arany szandálba bújtatott láb, hogy utat engedjen neki.

– Gyere csak beljebb! Komoly témákat nem tanácsos a küszöbön megvitatni – invitálja beljebb a selyemhang, ő pedig nem akarja megtudni, milyen, amikor dühös a gazdája, így engedelmeskedik, becsoszog az apró irodába, és megtorpan a szörnyen drágának tűnő, vörössel hímzett szőnyegen.
"



Újabb kiesés, újabb csalódás. Aztán 2017 nyarán ettől függetlenül is erősen összezuhantam... és kellett az, hogy beinduljon a tanév, hogy visszarázódjak a hétköznapokba, és rájöjjek, az élet megy tovább. De nem vacakoltam tovább megkezdett kéziratokkal, a Néma háború is ugyanazzal a terjedelemmel csücsül a gépemen, mint amennyivel még a pályázatra beadtam. Szeptember 15-én új történetbe kezdtem, amit még 2017 november 1-én be is fejeztem. Ez lett a Selyemfiú.


A Selyemfiú egy erotikus fantasy, ami a blogon is olvasható. Mivel időben elkészültem vele, ezért ezzel a 2017-es aranymosáson próbáltam szerencsét, de ugyanúgy nem sikerült továbbjutnom az előszűrésen sem, mint korábban.

Szóval ennyit a fejlődésről. Az ember lépked feljebb a lépcsőfokokon, de ettől még nem feltétlen jut olyan magasra, mint ahogyan azt a kiadók várják tőle. Legalább abban szerencsém volt, hogy az aranymosás előszűrésének lezárulásakor bölcsész fesztivál volt nálunk, amin lehetőség nyílt a kéziratunk első oldalának megszerkesztésére. Így láthattam, mik a gyengeségeim, milyen irányba kell fejlődnöm és mi az, ami már valamilyen szinten megy, ez a gyengeségekre építés pedig azóta is folyamatban van.

"– Anya, mit csinál a bácsi az ablak alatt? – kérdeztem értetlenül, ahogy beléptem a szobánkba. A borzalmas hangzavar még zárt ablakon keresztül is az elviselhetőség határát súrolta. A férfit jó tüdővel, de annál rosszabb hanggal áldotta meg a jó Isten.

– Szerenádot ad – lépett mellém, ahogy az ablaküvegre tapasztottam az arcom, hátha úgy lelátok a Vörös rózsa melletti keskeny utcába, ahonnan a ricsaj hallatszott, de csak a szemben levő ház függönnyel elfedett ablakai kacsintottak rám vissza.

Akkor talán tíz éves vagy nem sokkal idősebb lehettem. Még jó volt a viszonyunk anyámmal, aki elterelt az ablaktól, és aggódó arccal ültetett le az ágyra, majd az egyik kijáró padlódeszka rejtekéből elővette illatos olaját, amivel bekente a sok mosástól kivörösödött, fájó kezem. Az érintése ilyenkor gyengéd és óvó volt, szinte elhitette velem, hogy ezek nem ugyanazok a kezek, amik kékre-zöldre vertek olykor.

– Mi az a szerenád?

– A bácsi így akarja elmondani egy lánynak, hogy szereti.

– Inkább úgy hangzik, mint aki azt akarja elmondani, hogy nagyon szenved – próbáltam kivenni az ablakon átszűrődő dal szövegét, de csak egy-egy szót voltam képes kihallani, ami nem juttatott sokkal közelebb a megértéshez.

– Hidd el, a szerelem fájdalmas.

– Amit a bácsi csinál, az is fájdalmas. Mikor fogja abbahagyni?
"


És második [bekezdés]? Hát persze. Nem lehet annyiszor elbukni, hogy az ember ne álljon fel ismét, ha igazán akar valamit.

Mi lesz idén? Hát ezt még én se tudom. Folyamatosan gyötrődök, hogy mit küldjek, próbáljak szerencsét ismét a Selyemfiúval, vagy engedjem el, és koncentráljam az energiám a Kauzalitásra... Szerintetek?



"Oliver talán életében ha párszor járt templomban, nem olvasta a Bibliát, egyetlen imát sem tudott fejből, nem ismerte az asztali áldást, és úgy egyáltalán semmi ilyesmit, de vallásosnak vallotta magát. Az anyja mindig egy kicsi, arany keresztet hordott a nyakában, és Oliver néha megleste őt este, ahogyan imádkozott. Nem volt olyan drámai, mint a tévében, az anyja nem térdelt a szőnyegen, nem fonta össze az ujjait, csak ült az ágyon, és miközben a falra akasztott feszületre függesztette a tekintetét, halkan beszélt valakihez, aki nem is volt ott. Amikor Oliver megkérdezte, az anyja miért nem a templomban imádkozik és énekel a többi hívővel, az anyja azt válaszolta, hogy azért, mert az az Isten, akiben ő hisz, meghallgatja akkor is, ha ő csak beszélget vele.

A temetése keresztény körülmények közt zajlott, elhangzottak az ilyenkor szokásos passzusok, a szertartás teljesen mintaszerű volt. Olivernek ezért sem tetszett, szerinte nem illett ahhoz, amilyen egyedi módon állt az anyja a valláshoz. Úgy tették föld alá, ahogyan bármelyik mintaszerű hívőt. Az apja úgy zokogott, mint egy tökéletes, magára maradt férj, a teljes rokonság feketében állta körül a földbe ásott gödröt, lesütött tekintettel, zsebkendővel, szipogva. Ő volt az egyetlen, aki inkább kellemetlenül érezte magát, mint szomorúnak. Kellemetlenül, amiért úgy tűnt, rajta kívül máris mindenki elfelejtette, milyen ember volt az anyja.
"


Ha írópalánta is olvassa ezt a bejegyzést, akkor őt is csak biztatni tudom. Azzal nincs vesztenivalója, hogy ha megnézi a kiírást, és alkot rá valamit. A végén még szerencséje lesz, és lesz kinek gratulálnom a sikeréhez :) Úgyhogy csak bátran, és remélem, sok ismerős nevet fogok látni a shortlisten!

A 2018-as [bekezdés] páylázat kiírását ITT találjátok!

Ti milyen pályázatokat ismertek?
Milyen tapasztalataitok vannak velük?

2 megjegyzés:

  1. Szió ^^
    A facebook posztod alatt kicsit megszaporodtak a kommentek, szóval én gondoltam inkább ide pötyögök pár sort. Nem is tudom hol kezdjem, talán azzal, hogy az előző és az új design is gyönyörű szép, remélem te is szereted az újat nem csak a gyereknap miatt lett cserélve ;) Szerintem az a legfontosabb, hogy neked elnyerje a szíved végül is a te kis világod ez.
    Aztán az írásról mert, hogy az lenne a fő téma :D Minden tisztelem a tiéd, és kérlek kérlek áruld el a titkod, hogyan tudtad folytatni miután az aranymosás elvette a kedved az egésztől. Én most nagyon hasonló cipőben járok, valahogy a csalódottság elveszi a kedvem az egésztől és nem tudom, hogyan találhatnék jó motivációt, szóval nagyon örülnék pár jó tanácsnak ^^
    Végül de nem utolsó sorban, én a Kauzalitás mellett tenném le a voksomat, de valószínűleg erősen befolyásol, hogy az már a zsánerében sokkal közelebb áll hozzám. Viszont azt is tudom, hogy milyen annyira szeretni egy történetet, hogy csak azért is ragaszkodsz hozzá, így lehet az lenne a tökéletes megoldás, ha idén a Selyemfiúkkal pályáznál, a Kauzalitás pedig addig is fejlődne és csiszolódna.
    Sok sok sikert kívánok neked és remélem, hogy nemsokára valamelyik regény szembejön egy könyvesboltban!
    Criszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)

      Ehehe, igen, a nyafogókórus láttán kicsit elgurult a gyógyszerem, azóta meg hallgathatom, hogy a régi jobb volt, khm... Sosem lesz jó mindenkinek.

      Ó, igen, ez kimaradt a posztból :D De nem nagy titok ;) Most nagyon sokat segített, hogy elmentem a bölcsész fesztre, amit az egyetemünkön szerveztek, ahol lehetőség volt rá, hogy az első oldalát a történetünknek Varga Bea és Róbert Katalin megszerkesszék :) Így már tudom, mi volt rossz, és nem rágom amiatt, hogy a francba, az olvasók közül mindenki imádta, akkor mégis, mi baj vele? Szoktak ilyen események lenni, és jók, most nyáron is lehet jelentkezni az sf magnál a kéziratok éjszakájára, hogy jól megkritizáljanak az embert. És ha tudja, mit kell javítani, úgy lényegesen egyszerűbb :D

      Előtte, az első mosás után meg... hát akkor eléggé feladtam, tény és való. Már másfél, talán két éve írunk közösen egy barátnőmmel, és nekem az segített, hogy talpra álljak. Megint megtaláltam az írásban az örömöt, és nem csak görcsösen jót akarok csinálni. Ezért se visel meg annyira a kiesés, mert ha mindenki utálja, a selyemfiú nekem akkor is mindig a szívem csücske fog maradni, és igen, az írása minden pillanatát élveztem, akkor is, ha nem tökéletes :)

      És valószínűleg mégiscsak Irafnak adok még egy utolsó esélyt, mielőtt végleg blogregényként végzi ^^" És pontosan, gondolatolvasó vagy, a Kauzalitást előbb befejezem, hogy lássam, egyben hogy működik, és azzal is előbb a mosást fogom szerintem megpróbálni, valamiért nekem még mindig az az no 1 irodalmi pályázat :)

      Köszönöm, hogy írtál, és ne csüggedj! Sokan várunk vissza, hogy olvassuk az alkotásaid :) Nagyon remélem, hogy ismét megtalálod a kedved, akár megmaradsz a komolyabb terveknél, akár a blogoddal színesíted az életünk, biztos sokan vagyunk, akik szeretjük a történeteid és a stílusod, bárhol és bárhogy is olvassuk. Bárhogy is döntesz, én támogatni foglak, de biztos receptem nincs semmire. Csak hogy a magad módján találd meg ismét az élvezetet abban, amit csinálsz. Mert akkor bármilyen is a végeredmény, soha nem fogod elpazarolt időnek vagy erőfeszítésnek érezni :)

      Törlés

Kérdés, óhaj, sóhaj?
Ha nincs, csak írd meg a véleményed!