2018. június 1., péntek

Selyemfiú: 5. fejezet




– Mit akar még, Atyám? – morgott a Madame olyan hangon a papra, amilyen ellenségesen még sosem hallottam beszélni senkivel. Gyorsan a szekrényhez siettem, és cigarettát adtam neki, de elhessegetett. – Inkább egy italt hozz, fiú! – nyomta a kezembe a bárszekrényke kulcsát, de még nem indultam, a papra meredtem. – Hagyd csak, a vendégünk nem iszik – legyintett, észrevéve a tétovázásom, én pedig nem mertem tovább húzni az időt. Csak egy utolsó pillantást vetettem a papra, aki látszólag cseppet sem bánta a nem túl szívélyes fogadtatást, és felrobogtam az emeletre.

A Madame betegeskedése óta a pap gyakori vendég volt nálunk. Túl gyakori. Ez a látogatása azonban másnak tűnt, mint a korábbiak.

Sietősen töltöttem egy nagy pohár vöröset a Madame kedvencéből, de a lépcső tetején megtorpantam. Innen tökéletesen lehetett hallani a beszélgetésüket.



– Ez már nem az első alkalom… – sóhajtott a férfi fáradtan. – Kérem, gondolja át, mit művel szegény emberekkel…

– És nem is ez lesz az utolsó. Attól még maga is pontosan tudja, hogy nem akaszthatja az én nyakamba az emberiség összes bűnét. Ha nem lennénk itt, a férfiak olyan nőkön töltenék ki a vágyaikat, akik nem akarják. Az jobb lenne?

Csend ereszkedett közéjük, amíg a pap gondolkodóba esett. Még nem akartam lemenni, többet akartam hallani, de a Madame már a türelme határán táncolt, így nem véltem jó ötletnek tovább húzni a húrt. Addig is kínos csend volt a szalonban, míg leereszkedtem a lépcsőn, és a Madame kezébe adtam a poharat.

– És az… alkalmazottai is tudnak erről?

– Nekik semmi közük ehhez! – morrant rá figyelmeztetőn a Madame, és olyan hévvel emelte fel a poharat, hogy hallottam a fogaihoz koccanó üveg hangját, majd jól megtizedelte a tartalmát.

– Valóban?

– Nem az ő bűnük. Egyedül azé, aki elkövette.

– Szóval az, ha egy feleség megöli a férjét, mert az szeretőt tartott a Vörös rózsában, az nem az örömlány hibája?

– Nem – villant a Madame szeme fenyegetőn, amiért a pap mégis fecsegett, mikor megmondta neki, hogy nem kell tudnunk róla. Én örültem neki, már nagyon furdalta az oldalam a kíváncsiság, és valójában igazat kellett adnom a Madame logikájának. Nem értettem a pap észjárását. – Azt hittem, az áll a könyvében, hogy az úrnak kell ítélkeznie felettünk. Vagyis a feleség önbíráskodása bűn. És nem az én lányom bűne.

– A házasságtörés bűn. És a bujálkodás is. Remélem, fiam, legalább férfiakkal nem hál – meredt rám mérhetetlen szomorúsággal a szemében a fehér galléros. Én csak mosolyra húztam a szám, és letelepedtem a Madame székének karfájára.

– Már meg ne bántódjon, Atyám, de túl sok szép nő van ahhoz a világon, hogy a férfiakra kelljen fanyalodnom – szájaltam, mire a Madame ujjai rögtön figyelmeztetőn a karomra tévedtek. Nem foglalkoztam vele, túlságosan élveztem a fancsali kifejezést, amit a pap arcára csaltam. – Lehet egy kérdésem? Sosem jártam templomban, úgyhogy nem tudom, az egyház hivatalosan hogyan vélekedik erről. De ha már itt van, felvilágosíthatna. Ha nem bujálkodhatunk, akkor miért van testünk?

– Próbatétel. Ha ellenállsz a csábításnak…

– Én ezt nem hiszem el – vágtam a szavába, mire a Madame kemény pofonja csattant az arcomon. Felálltam a karfáról, és búcsúzóul meghajtottam magam a vendég előtt. – Azért gondolja végig. Szerintem a test ajándék. És nem kiélvezni olyan, mint elutasítani egy ajándékot.






Arra ébredek fel, hogy borzalmasan fázok, mindjárt megfagyok.

Abból, ahogy a Hold az égről mosolyog rám, biztos éjszaka van, még csak nem is világosodik az ég alja. Akkor mi változott? Mikor elnyomott az álom, még ketten bújtunk össze a magunk köré csavart dunnában, most pedig egyedül vagyok, és a tollak nem melegítenek, a paplan egyedül alattam terül szét, egy cseppet sem védve a kegyetlen időjárástól.

Fázósan magam köré fonom a karom, és remegő lábakkal gyorsan lebotladozok a lépcsőn, a folyosóra vezető ajtót becsukom mögöttem, hogy kizárjam a hideget, de az csak nem akar eltűnni. Mintha beette volna magát a csontjaimba, nem akar magamra hagyni, mint egy túl makacs szerető, úgy kapaszkodik belém.

Elbotorkálok a szobánkig, és ügyetlenül olyan hangosan lököm be az ajtót, hogy mozgolódás támad odabent. A szememet meresztem, hátha valamelyikük nincs ott, és üres az egyik ágy, de nincs elég fény, hogy ezt megállapítsam. De valaki már gondoskodik is róla. Finom, simogató mécsesfény terül szét a szobában, feltárva az öt ágyon heverő öt fiút.

– Szörnyen festesz – jegyzi meg Abash, de Leinad az, aki felkel, és mellém lépve elkapja a karom, majd az ágyához kísér.

– Neked is előnyödre válik a félhomály – vágok vissza a szeplős fiúnak, ahogy Leinad keze gyengéden a homlokomra simul.

– Lázas vagy. Mégis, mit csináltál?

– Csak gondoltam, alszom egyet a tetőn ebben a csodás időben… – válaszolom fogvacogva, mire Leinad lenyom az ágyára, közben a haja az arcomba hullik, ami tüsszentésre ingerel, és alaposan betakar. Értetlenül pislogok fel rá, hátha az arca elárulja, miért csinálja. Nem mintha nagyon ellenzenék, úgy érzem magam, mint aki képtelen lenne megmozdulni.

– Szájalás helyett pihenj! Abash?

Az említett felmordul, de azért arrébb húzódik, hogy elférjenek ketten is. Mielőtt még elnyomna az álom, az utolsó, amit látok, hogy Sened mindent tudó mosollyal az arcán fújja el a mécses lángját, majd sötétség borul a szobára.

A következő napok zavarosak. A láztól csak többé-kevésbé vagyok magamnál, de inkább kevésbé. Amikor kinyitom a szemem, sosem tudom, milyen nap van, mennyit aludhattam, csak az biztos, hogy a tagjaim még mindig ólomsúlyúak, a szemhéjaim olyan nehezek, hogy rögtön vissza is alszom, ha valaki olykor-olykor nem nyom a kezembe egy tál forró levest vagy jó cukros teát.

De az idő végül mégis az én pártomra áll.

Mikor megint kinyitom a szemem, már sokkal jobban érzem magam, nem húz a fejem, nem vagyok olyan harmatgyenge, hogy az ágyhoz láncoljon a könnyű takaró. Hárman vannak itt: Abash alszik az egyik ágyon a fal felé fordulva, Sened könyököl egy másikon egy könyvet bújva. Leinad pedig az én ágyam szélén ül a paplan tetején, és aggodalmas képpel méreget.

– Hogy érzed magad? – kérdezi rögtön, de mielőtt válaszolhatnék, már a homlokomra is simítja a tenyerét. – Lement a lázad.

– Jól vagyok – nyúlok fel, hogy ellökjem a kezét, de gyorsan visszakapja, mielőtt megérinthetném. Azért még mindig le vagyok lassulva. – Köszönöm, hogy ápoltál, de már nincs rá szükségem – próbálok felkelni, de a vállamnál fogva visszanyom fekvő helyzetbe.

– Még pihenned kell! Gyűjts erőt! Szükséged is lesz rá.

– Tegnap még azon agyaltunk, hogy papot hívunk hozzád az utolsó kenethez – fűzi közbe Sened. Hát persze, hogy valójában fülel. Vigyáznom kell rá, mit mondok.

– Ne törjétek magatokat. Nincs olyan pap, aki engem fel tudna oldozni minden bűnöm alól.

– Én is ezt mondtam. Hogy felesleges – húzza undok vigyorra a száját Sened anélkül, hogy egyáltalán felém nézne. Nem is bánom túlságosan, addig van jó világ, amíg a felemás szempár és gazdája nem tüntet ki különösebben a figyelmével.

– Ne emlegessétek a halált, még idevonzzátok! – állít le minket Leinad, mire Sened felkel, nyújtózik, és úgy dönthet, hogy így már nem is érdekes a társaságunk, mert szó nélkül távozik. Leinad összevont szemöldökkel mered a szőke hűlt helyére. Felsóhajtok, hogy visszatereljem magamra a figyelmét.

– És most? Az unalommal akarsz megölni? Mert ahhoz tényleg tökéletes tétlenül feküdni naphosszat… - szurkálódok, de Leinad érti az utalást. Az elrongyosodott kártyapakli után nyúl, de ahogy nekiáll megkeverni, megcsóválom a fejem. – Inkább mesélj. Mi van a királynéval? – kérdezem felbátorodva azon, hogy Sened elhagyta köreinket.

– Hát… ő jól van, ha erre vagy kíváncsi – ad kitérő választ. Vagyis mégis történt valami, de egyelőre nem feszegetem. – Mi történt veled?

– Felvitt a tetőre. És ott hagyott megfagyni.

– Legutóbb bele is halt a fiú – fordul meg Abash az ágyában, és egyenesen ránk mered. – Akit meg akart leckéztetni. Te mit követtél el? – kérdezi, de makacs hallgatásba burkolózok. – A legutóbbi kerülte őt. Csak élvezni akarta a fényűző életet a palotában, és hanyagolta a kötelességét. Jobban jársz, ha bocsánatot kérsz tőle, amint lábra tudsz állni, mielőtt be is fejezi, amit elkezdett.

Nagyot nyelek. Tudom, hogy meg kell tennem, különben szánalmasan fogok meghalni anélkül, hogy az a számító boszorka egyáltalán tudná, mennyi kínt akarok még rá hozni az életben…

Pedig kettőnk közül ő kéne, hogy legyen az, aki másra sem képes, csak magatehetetlenül feküdni egy ágyban, lázasan és elgyötörten, kitéve minden szeszélyemnek…

– Ne nézz így – sóhajt szomorúan Leinad, és a kezembe nyomja a kihűlt levest. Talán azt reméli, hogy jobban jár, ha inkább evésre használom a számat, de nem teszem meg neki ezt a szívességet. – Néha tényleg túl messzire megy, de…

– De a te hibád – fejezi be a félbeszakadt mondatot Abash. – Kérj bocsánatot!

– Szóval az én hibám… az pedig nyilván Natozé, ami vele történt, igaz? Tudtok egyáltalán róla?

– Nem tudtuk, de már három napja lábadozol, és nem jött vissza… még az udvari bolond is rájöhetett, mi történt. Ráadásul… – kezd bele Abash, de Leinad egy pillantására elhallgat. Mi lehet az, amiről nem beszélnek nekem?

– Csak próbáld megérteni őt – veszi vissza a szót gyorsan Leinad. – Ő már túl van mindezen, amin mi nem. Házas, szerelmes volt… De minden kicsúszott a kezéből. Már csak egy olyan talpalatnyi földet akar, ahol tényleg ő irányíthat.

– Szerelmes? – kapok rögtön az információmorzsán. Az utóbbi hetekben még sosem láttam semmi és senki iránt igazán kötődni Airam királynét, mintha semmi nem is lenne fontos számára az életben. De ha van egy szerelme, akit elvehetek tőle, hogy szenvedjen… Beleborzongok a bosszú édes gondolatába, mire Leinad rögtön aggodalmasan megint a homlokomon méri a lázam.

– Az volt. A királyba. Te nem beszélgetsz vele? – csóválja a fejét Abash, és kikapja a kezemből a tányért, majd az ajtó felé indul vele. – Tudod, most én vagyok az új rangidős. És mint ilyen, azt elárulhatom, hogy olyan még sosem maradt sokáig, aki azt hitte, Airamnak csak a teste kell.

A szemem forgatom, és mire ismét az ajtóra nézek, Abash már nincs ott.

– Micsoda ostobaság…

– Igaza van – vet ellen Leinad, és áttelepszik egy másik ágyra, mintha csak taszítaná a közelségem.

– Legyen – adom be a derekam, és végre felülök, hogy nem nyom vissza többet. – Tényleg szerelmes volt a királyba? – feszegetem tovább, ami igazán érdekel.

– Az volt. Eleinte nagyon boldogok voltak… Aztán a király egyre több idejét vette a Birodalom ügyeinek intézése, Airamét pedig a gyerekek felnevelése. Úgyhogy… eltávolodtak egymástól – sóhajt Leinad, miközben az ablakon bámul ki, pedig a kinti tájat elmosódottá és formátlanná teszi az üvegen lefolyó víz.

Nem zavar, hogy elhallgat egy pillanatra, nekem is máshol jár az eszem.

Egy régi emlék jut eszembe. Egy felvonulás. Életem első és utolsó felvonulása. Túl hangos volt, túl harsány, és olyan szaga volt, mint a lócitromnak és az egymás nyakában lihegő emberek penetráns izzadtságszagának keverékének. Mindenki más próbált egyre előrébb kerülni, hogy jobban lássanak, az akkor velem egyidős gyerekeket a nyakukba vette az apjuk, hogy ők se maradjanak ki semmiből. Én tudtam, hogy anyám nem fog felemelni, mert fáradt volt és ingerült, azt sem értettem, miért voltunk ott egyáltalán.

Csak a hangokból tudtam, mi történhetett, egyszer a fúvószenekar vonult el, majd csattogó kardokkal először a sereg gyalogos osztaga, őket követték patkódobogással a lovasok. Aztán anyám arcán az addiginál is savanyúbb kifejezés terült el, épp ezért nem mertem ellenkezni, ahogy segített felmásznom a legközelebbi ház egyik alacsony ablakpárkányára, ahol a kezébe csimpaszkodva állva már láthattam néhány dolgot az emberek feje fölött elnézve.

Akkor láttam először a királynét, búskomoran ült a fedetlen kocsiban, mégis, mintha észre sem vette volna az őt ünneplő tömeget, búskomoran meredt maga elé.

Szép emlék… az a gyönyörű búskomorság, bárcsak maradandóan is az arcvonásaiba véshetném…

– Aztán ahogy a gyerekek nőttek, megijedt – folytatja Leinad, mire megrázom a fejem, hátha azzal kiverhetem belőle az emlékeket. – Azt gondolta, hogy ha ők kirepülnek, akkor egyedül fog maradni, mert a királynak még mindig nem sok ideje volt házastársi kötelességeire. A fiúk bevonultak a seregbe, a lányokat megházasították, és minél kevesebben maradtak, Airam annál… hát, saját bevallása szerint is kicsit elvesztette az eszét. Sok volt neki a rá törő magány, utolérte a változó kor…

Elég elképzelnem, milyen lehetett, és alig tudom visszafogni az arcomra kiülni készülő elégedett vigyort. Szóval szenvedett, meg is érdemelte. Kár, hogy nem voltam ott, hogy lássam is. De még így is biztos, hogy nem kapott még eleget az élettől, majd még rásegítek egy kicsit…

– És? – sürgetem Leinadot, aki lassan annyira elmerül a gondolataiban, hogy egyáltalán nem forog a nyelve, csak a fejében pörgeti a történetet.

– A királyra akaszkodott, hogy ne legyen egyedül. Aki megelégelte ezt, és inkább építtetett egy vidéki palotát, és elküldte oda – tárja szét a kezét Leinad, ahogy visszaérünk a történettel a jelenbe. – Ezt nem ő mondta, de szerintem mi vagyunk az ő kis bosszúja is egyben. Azért vagyunk itt, hogy ne érezze egyedül magát, és biztos vagyok benne, hogy bármennyire is tiltja a pletykálkodást, ő is pontosan tisztában van vele, hogy ennek a híre a király fülébe is eljut.

Bólintok, nem tudom, mit mondhatnék erre. Azt mégsem, amit gondolok: hogy ez egy aranyos kis mese, de csak úgy lenne értelme, ha Leinad nem csak a felét ismerné. De hogyan is ismerhetné a teljeset, hiszen a királynétól hallotta… És én nem fogom elmondani neki. Utána túl egyértelmű lenne, miért vagyok itt, mire készülök.

Leinad feláll, és megrángatja az ablakot, hátha most kinyílik, pedig talán éppen ő mondta nekem, hogy mindig is be volt ragadva.

– Megyek, szívok egy kis friss levegőt – motyogja, mintha nem is hozzám intézné a szavait, csak szüksége lenne valami kifogásra, hogy elmenjen.

– Várj még! – tartom vissza annak ellenére, hogy már nagyon menne. Egy pillanatra megijeszt a rám törő unalom rémképe, mivel már mindenki mást elüldöztem a szobából, úgyhogy nem akarom, hogy ő is elmenjen. Ráadásul eszembe jut a korábbi beszélgetésem Seneddel. Nem barátkozni jöttem ide, de attól még nem árthat, ha én is tudok egyet s mást a vetélytársaimról.

– Rosszul vagy?

– Nem. Csak jó mesélő vagy – hazudom mosolyogva, ahogy elképzelem, hogy örökre elhallgattatom. – Nem mondanád el, hogy kerültél ide?

– Vicces, hogy ezt kérdezed – kuncog halkan, de nem jön teljesen vissza a szobába, az ajtó mellett torpan meg, mintha nem számítana már hosszabb beszélgetésre. – Az is egy ilyen esős, őszi napon történt. Airam a fiát látogatta meg, akinek a városomhoz közel volt egy rezidenciája. Én meg találtam egy beteg macskát az utcán. Akkor már két napja nem ettem… de amint megláttam a díszes hintót, bekopogtam az ajtaján, és megkértem őt, hogy gondoskodjon a macskáról, mert biztos éhes – mosolyog nosztalgikusan.

– És téged választott a macska helyett?

– Nem, ő is itt van. Néha látom a palota körül kóborolni. Már szépen meghízott azóta.

– Vagyis nem a külsődért választott ki.

– Nem, nem azért vett magához, mint titeket. Hanem… az önzetlenségemért, vagy hogy mondják ezt – vakarja meg a fejét, amitől még kócosabb lesz hosszú, barna haja. – És téged? – kérdez vissza, pedig reméltem, hogy nem fog rám terelődni a szó. Már épp valami hihető hazugságon kezdeném törni a fejem, de a szobánk nyíló ajtaja megmenti a helyzetem. Leinad kénytelen odébb ugrani, ha nem akarja, hogy fejbe vágja a fa, ami után biztos nem ilyen apróságokon töri a fejét, mint ki miért került ide, inkább azon, ki is a nagy hévvel érkező.

A negyvenes éveiben járhat, szóval nem lehet sokkal fiatalabb, mint a királyné. Néhol őszbe forduló barna haja rövidre van vágva, és ugyanolyan színű szakáll és bajusz ékesíti az arcát, ami sejtelmessé teszi az arcán bujkáló mosolyt, amivel bocsánatot kér Leinadtól, amiért kis híján fellökte. A kezében ott van a tányérom, de a levesből már vidám gőzcsíkok kacskaringóznak a mennyezet felé. Ez alapján szolgának nézném, de az öltözete egyáltalán nem erről árulkodik.

Leinadra meredek, aki teljesen zavarba jön, bármilyen kifejezés is ülhet ki az arcomra.

– Ki ez? – szegezem neki a kérdést, mintha az említett itt sem lenne, mire idegesen kezd babrálni egyik előrehulló barna tincsével.

– Iraf, ő itt Rodnas. Sokat segített az ápolásodban, nagyon aggódott érted. Nem emlékszel rá? – jártatja köztünk zavartan a pillantását, és mintha ehhez természetesen hozzátartozna, a testsúlyát is hasonló ütemre helyezi egyik lábáról a másikra. Annyira átlátszó a viselkedése… A teste beszél helyette is, ha zavarja valami. De mégis, miért érinti ilyen kellemetlenül ennek a vénségnek a jelenléte?

– Nem, biztos túl magas lázam volt – válaszolom kimérten, még mindig Leinad vonásait tanulmányozva. Kelletlenül rezzenek össze, ahogy az idegen idejön, és felém nyújtja a tányért, ezzel elvonva a figyelmem. Elveszem, tőle, és leplezetlen undorral méregetem, miközben félreteszem az ételt. Most van ennél fontosabb is…

– Akkor azt hiszem, illő lenne megint bemutatkoznom. Rodnas vagyok – nyújtja felém a jobbját, de én csak méregetem, mintha legalábbis egy disznólábat nyújtana felém. Az sem lenne kevésbé taszító, mint az erekkel sűrűn szabdalt, ráncos kéz, amelyen még egy keskeny vágás régi, fehér nyoma is éktelenkedik.

– Iraf… - szól rám Leinad, mire összeszorítom a fogam, és megfogom a felém nyújtott jobbot.

– Nagyon örvendek – mosolyog Rodnas tovább, mintha nem szúrná ki a szemét a felé irányuló utálatom, és az ebből fakadó szemtelenségem.

– Én is – viszonzom a mosolyát. Igen, én is szívesen kibeleznélek… – És mondd csak… ki is vagy te pontosan? – szorítom egyre jobban a kezét, amitől egy pillanatra fájdalmas grimaszba rezdül az arca, de szinte azonnal vissza is rendezi vonásait a barátságosnak tűnő mosolyra.

Szóval ő is maszkot visel? Igazán nem szép dolog, Rodnas…

– Rodnas is azért jött, hogy… élvezhesse a királyné társaságát – válaszol helyette Leinad, amitől rögtön eleresztem Rodnast, mintha égetne a bőre, úgy húzom vissza a kezem.

Szóval egy rivális? De mégis hogyan?

3 megjegyzés:

  1. Szia! :) Sikerült pótolnom a lemaradást, elolvastam a fejezeteket, és változatlanul nagyon tetszik. Bár kicsit zavar, hogy állandóan emlegeted az édes bosszút, amire Iraf készül. Egy idő után irritáló, nem az érdeklődést tartja fent, ami, gyanítom, az eredeti célod. Ettől függetlenül rohadt jó, faltam a sorokat! Tetszik a stílus, Iraf morbid, oda nem illő gondolatai, mint például, hogy lelöki a tetőről a királynét :D Á, az nem lenne jó, túl gyors halál :D Közben pedig szexelnek... :D Imádtam! Elgondolkodtató témákat feszegetsz az emberi testről, érdekes ez a világ, amiben Iraf mozog. Érződik, hogy számára ez a normális, miközben az olvasó tudja: a fiú mérgező környezetben nevelkedett.
    Tetszett a Madame tanácsa is az előző fejezetben, hogyan tartsa meg a kiszemeltjének a figyelmét, hogyan manipuláljon. Tökéletes volt az intim együttlét leírása, teljesen elvesztem a sorok között. Nagyon szép, érdekes történet, és várom a folytatást! :)
    Puszi: Anett

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Anett!
      Te jó ég, el se tudod képzelni mekkora öröm, hogy olvastad :3
      És a tanácsot is nagyon köszönöm, a háttérben folyamatosan csiszolgatom a történetet, akkor erre is figyelni fogok :) Bár néha úgy érzem, nem én esek túlzásba, hanem Iraf tényleg olyan kis elcseszett szegénykém, hogy komolyan nem képes másra gondolni :D
      Nagyon köszönöm, hogy elolvastad és írtál!

      Törlés
    2. Mondtam, hogy érdekel ;) Persze, hogy olvasom, és a jövőben is fogom :3 :) A másik sztoridhoz még gyűjtöm az energiát :D

      Törlés

Kérdés, óhaj, sóhaj?
Ha nincs, csak írd meg a véleményed!