2018. június 8., péntek

Selyemfiú: 6. fejezet



– El fognak jönni? – kérdeztem már vagy századjára az este folyamán, ahogy a tömegen át a Madame mellé sodródtam. Egészen elképesztő volt, ahogy tette a dolgát, valahogy mindig vissza tudott vonulni az olyan sarkokba, ahova senki nem pillantott, de ahonnan ő maga mindent látott. És valahányszor a közbeavatkozására volt szükség, mindig egy pillanat alatt ott termett, legyen szó akár egy túl gyakran a pohár aljára néző vendég eltávolításáról, vagy valakiről, aki fizetség nélkül próbálta suttyomban megízlelni az áruját. A praktikáit kiismerve viszont pontosan tudtam, melyik sarkokban kell keresnem őt.

– Az elmúlt tíz perc folyamán sem váltam jóssá, fiú – rezzent meg a szája sarka. A Madame mosolya ritkább esemény volt, mint az éjszakai égbolton tovasuhanó hullócsillagok, de naiv izgatottságomra még ő sem volt képes máshogy reagálni. 



– Hány meghívót is küldött ki? – álltam be mellé a falnak döntve a hátam, ezzel szintén kivonva magam a mulatozók érdekes köréből. Pillantásomat képtelen voltam elszakítani a bejárattól, ami az ilyes estélyeken végig nyitva tátongott, arra várva, hogy még több vendéget nyelhessen magába, és kicsit felfrissítve az előtérben egyre füllettebbé váló levegőt.

Már egy órája elkezdődött az esély, de a számomra gyakorlásnak meghívott, elcsábítandó hölgyek közül még egyik sem mutatkozott a Vörös rózsában.

– Egy tucatnyit.

– És mennyi jelzett vissza?

– A fele. Hogy bolond lenne ilyen kétes eseményen mutatkozni.

Keservesen sóhajtottam fel, és a későbbiekben inkább csendbe süppedtem. Gyorsan összeraktam magamban, hogy valószínűleg senki nem fog megjelenni, hiszen már akkor sem voltam ostoba.

– Átöltözzek? – ajánlottam fel, ahogy kezdett besötétedni. Tudtam, ha leveszem a szép ruhát, az este maradékában még meggyújthatom a lámpásokat és italt szolgálhatok fel, és akkor legalább a méltóságom egy részét megőrizhettem volna azzal, hogy máshogy hasznossá teszem magam. De a Madame tagadóan megrázta a fejét, amiért abban a pillanatban mérhetetlenül gyűlöltem.

Viszont már nem sokkal később csakis hálás lehettem neki.

Ahogy a lány belépett az ajtón, örültem neki, hogy a falnak támaszkodtam, így nem követhettem el olyan baklövést, mint korábban. Orgonalila ruhát viselt, ami tökéletesen simult karcsú alakjára, tényleg olyan volt benne, mint egy hajladozó virágszál. Egy tökéletes, gyönyörű virág a Vörös rózsa lányainak már letiport, meggyalázott mezején. Ruhája nyaka magasan végződött, szemérmesen elfedve dekoltázsát, de a ruha vonalait azért nem rejthette el, és így is látszódott, hogy lenne mit mutogatnia egy mélyebb kivágással. Kezén hosszú, fehér csipkekesztyűt viselt, ami kiemelte madárcsontú végtagját, és elgondolkodtatott, vajon a szoknya alatt milyenek lehetnek a lábai, azok is ilyen szép ívűek, vékonyak-e, hogyan reagálna, ha valaki végigcsókolná a bőrét, a bokájától fel, egészen a combjáig vagy még tovább…

A Madame megköszörülte mellettem a torkát.

Tettem két lépést előre, aztán rögtön meg is torpantam, ahogy még valaki belépett a kapun. A fiú nem lehetett sokkal idősebb nálam, és rögtön készségesen a lány oldalára lépett, az pedig belé karolt, és hagyta, hogy a fiú vezesse be őt a társaságba. Egy pillanatra sem vettem le róla a szemem, de visszahátráltam a Madame mellé, és halkan megszólítottam.

– És olyankor mi a teendő, ha vetélytársam is van? – néztem, ahogy az orgona lány elfogad egy pohár fehérbort a kísérőjétől, majd koccintanak, és belsőségesen sutyorogva, nevetgélve érvezik a partit.

– Az, hogy nyitva tartod a szemed – lépett mellém, és hosszú, hegyes körmeivel a pár felé bökött. – Figyeled minden rezdülésüket. És az első alkalommal, amikor a kisasszony nem elégedett a kísérőjével, akkor a helyébe lépsz. Kifigyeled a hibáit, és kijavítod őket – zárta hirtelen össze a markát, és meglepett, hogy nem sértették fel a körmei a tenyerét. Ennek a trükkjének a nyitját a mai napig sem tudom.

Bólintottam, és egész este figyeltem a párt. Majd amikor a zenekar rázendített, és az orgona lány arca felragyogott, a fiú viszont kelletlen kifejezéssel inkább kikísérte őt a terem szélére, hogy elférjenek a Vörös rózsa lányait táncba hívó vendégek, akkor úgy éreztem, eljött az én időm. Szinte magamon éreztem a Madame elismerő pillantását, ahogy keresztül sétáltam a termen, meghajtottam magam az orgona lány előtt, és táncba hívtam. Boldogan fogadta el a kezem.

Nekem pedig onnantól nyert ügyem volt.







Airam királyné új kegyeltje úgy mosolyog rám, mintha születésünk óta legjobb barátok lennénk, de én tudom, hogy hamis ez a mosoly. Ráadásul az egész helyzetet nem értem.

– Szóval te jöttél Natoz helyett? – mérem végig leplezetlenül. Mi tagadás, a korához képest jó formában van, a legtöbben ilyen idősen már sörhasat növesztenek, a tokájukkal inkább tűnnek disznónak, mint embernek, Rodnas viszont megőrizte emberi formáját. Még ruhában is látszik, hogy izmos a felépítése, de ez nem ellensúlyozza eléggé a ráncokat az arcán, az ősz tincseit. – És én még azt hittem, a királyné egy vénséget küldött el, ehelyett inkább keresett egy igazi Matuzsálemet – vigyorgok rá gonoszul. Na, megrezdül végre az a barátságos mosoly az arcán?

– Ó, fiacskám, de nagy a szád! Nem akarlak elkeseríteni, de vannak olyan dolgok, amiket, a nagyfiúk sokkal jobban tudnak, mint az olyanok, akik alig nőttek ki a járókából – paskolja meg a fejem, mint valami állatnak. Fenyegető morgás tör elő a torkomból, és legszívesebben neki ugranék… Leinad a feszült helyzetben amúgy is gyorsan a menekülés mellett dönt, szóval nem is lenne szemtanúja. Lassan, fájdalmasan nyúznám le szottyadt bőrét, amíg még él, aztán gondosan félretenném. Összetörnék, zúznék, morzsolnék mindent, ami benne van, majd szépen visszacsomagolnám, na majd akkor oktasson ki engem.

De nem verekedhetek. Ráadásul gyenge is vagyok a betegség után, még csak esélyem sem lenne megvalósítani, amit kitaláltam, ami sokat ront a fantázia értékén.

– Igaz, a technika, amit hosszú évtizedek alatt sajátít el az ember, biztos fontos – mosolygok rá. – De lényegtelen, ha a test már nem bírja a megterhelést, mert már megtört az idő súlya alatt.

– A test túlterheléséről beszélsz, harmatgyengén, miközben ki sem bírsz kelni az ágyból? – kérdezi, ahogy leveti magát mellém, a paplan tetejére. Oldalról a busa szakálltól nem tudom annyira jól megállapítani, de szinte biztos vagyok benne, hogy már nem mosolyog, ahogy átkarolja a vállam. Undorít az érintése, nem tudok szabadulni a ruhák mögött levő ráncos kar gondolatától, az öreg bőr rémképétől. Megpróbálom lesöpörni magamról, de nem hagyja. – Idefigyelj, fiam! Nem kell nekünk rosszban lennünk. De ha ragaszkodsz hozzá, biztosíthatlak róla, hogy te fogod a rövidebbet húzni ebből.

Még megpaskolja a vállam, aztán feláll, és az ajtóhoz megy. Csak egy pillanatra torpan meg.

– Edd meg a levest, amíg még meleg – tanácsolja a műmosoly hiányában, majd magamra hagy.

A nap hátralevő részében végig kúrálom magam, hogy mihamarabb visszanyerjem az erőm. Egyik gyógyteát iszom a másik után, amiket délben és vacsoraidőben zöldséggel és hússal teli levessel koronázok meg, aminek az is lesz az eredménye, hogy folyamatosan ingázok az ágy és az árnyékszék közt.

De megéri, mert másnap reggel már új emberként ébredek. Sened későig kimaradt, ezért este ő lett az, akinek nem jutott ágy, de panasz nélkül telepedett le a földre, és mikor kinyitom a szemem, már megint nincs sehol. Egyáltalán nem tetszik az, hogy nem tudom, hol van, és éppen ki után áskálódik. Még mindig bennem van az a rossz megérzés, hogy köze van Natoz elküldéséhez, és ha én vagyok az új kiszemeltje, akkor annak nagyon nem lesz jó vége.

Megrázom a fejem. Ezzel most felesleges foglalkoznom, inkább koncentrálok valami olyanra, amit tudok is befolyásolni.

Mint Rodnas.

Ki kell derítenem, miért éppen őt választotta a királyné. Egyáltalán nem illik bele az eddigi mintázatba, nem fiatal, és úgy egyáltalán semmi egyedi sincs benne, mint a többiekben. Airam királyné odavan a különlegességekért, nekem a vörös hajam, Abash szeplői vagy Sened különböző színű szemei. Rodnasban első ránézésre nincs semmi ehhez hasonló… azt a tényt leszámítva, hogy egyáltalán nem hasonlít az elődeire.

Lehet, hogy tényleg egy igazi lepedőakrobata, és ez a vonzereje. Mindenesetre ki kell derítenem mind az erősségeit, mind a gyengeségeit. Amiben jó, abban felül kell múlnom, amiben rossz, azt a hiányosságot pedig meg kell csillogtatnom Airam királyné szemében.

Már csak rá kell jönnöm ezekre.

Amihez először meg kell találnom. Már ez is nehézséget jelent, mert nem velünk együtt aludt, így reggel sem találom sehol. Az egyetlen ötletem, hogy az étkezőben várok rá, de ahogy egyre közeleg az ebédidő, és mindenki más fel és el is tűnik, feladom ezt a lehetőséget. Jó, akkor hol máshol lehet még?

Ha nem a cselédszárnyban van elszállásolva, akkor az első emeleti igazi vendégszobák egyikében kell lennie. Arra megyek, és a lépcsőfordulóban nem a királyné szárnya felé indulok, hanem az ellenkező irányba. Jó időpontban érkezek, mert kevés a cseléd a folyosón, így gond nélkül vehetem sorra a szobákat, az ajtókra szorítom a fülem, így próbálom kideríteni, mégis melyikben lehet. Esélytelen. Túl vastag a fa, semmit nem hallok azon keresztül.

Már éppen feladnám, amikor valami zajt hallok a lépcsőház felől. A vödör fémes csörömpöléséből nem nehéz kitalálni, hogy az ügyetlen cseléd lehet az. Ha már amúgy is haszontalan keresgéléssel töltöttem az egész napot, legalább hadd szórakozzak egy kicsit, kíváncsi vagyok, kit önthetett le a kétbalkezes lányka. Ha szerencsém van, még jelenetet is fog rendezni.

Kilesek a folyosó egy beugrójából, hogy lássam, mi történik, de a hangokból már előre tudom, hogy Gryor a hangoskodó, egyedül ő képes még a kocsisoktól hallott ocsmány káromkodásokat is egy egészen új szintre emelni.

Egyszóval tényleg nagyon szórakoztató a jelenet. Gryor felsorakoztatja nyelvünk általam eddig ismeretlen szépségeit is, miközben a cselédlány már zokogva kér újra és újra bocsánatot, pedig a rejtekemről jól látom, hogy még csak nem is történt komolyabb baleset, egyedül Gryor cipőjét áztatta el a kiömlő víz.

Ekkor viszont felbukkan Rodnas, ráadásul a hős megmentő képében. Teljesen tönkreteszi a szórakozásom. Úgy igazán, atyaian megszidja Gryort a viselkedéséért, aki hozzám hasonlóan nem sok ilyenben részesülhetett élete során, mert kővé dermedve viseli a megrovást, a végén még bocsánatot is kér a lánytól, pedig Rodnasnak még csak a hangját sem kellett felemelnie, hogy mindezt elérje. Egészen biztos valami boszorkányságnak kell állnia a háttérben, nem lehet, hogy magától van ilyen hatással az emberekre: sikerül Gryorba fojtania a szót, a kora ellenére elcsavarni a királyné fejét…

Mi mindenre lehet képes még?

A szórakoztatónak ígérkezett jelenet végül azzal zárul, hogy Gryor a bocsánatkérése után elsiet, Rodnas pedig még a lány megvédelmezése után meg is vigasztalja őt. Egészen addig halkan duruzsol neki, nem is hallom innen, mit, amíg a cselédlányka könnyei elapadnak, akkor pedig még a zsebkendőjét is felajánlja neki, hogy rendbe szedje a külsejét. Végül a lányka már mosollyal az arcán siet további teendőire, Rodnas pedig a királyné lakrésze felé indul el.

Körbenézek, de nincs a közelben senki, úgyhogy ki merek osonni, és a lehető legközelebb óvakodok a királyné szobájához a folyosón, az utolsó kanyarulatban megbújva. Na lássuk, mit derítek ki rólad, vénség…

Hasztalan. Iraf, egy szánalmas ökör vagy! Nem hallok semmit magán a beszélgetés moraján kívül, pedig az egyik hang kétséget kizáróan a királynéhoz tartozik, de nem tudom megállapítani, miről lehet szó köztük. Azért még várok, hátha történik valami érdekes, de a szóváltásnak gyorsan vége szakad, Rodnas pedig visszafelé indul a folyosón. Nincs elég időm reagálni, úgyhogy a kanyarban szemben találjuk magunkat, egy pillanatig csak pislogunk a másikra, majd én vagyok az, akinek mosoly terül szét az arcán, ahogy magabiztosan megszólítom.

– Ennyi? Tudtam, hogy egy vénségnek nem olyan jó az állóképessége, de hogy ilyen gyorsan végezz… - csóválom a fejem.

– Nem tanította még meg neked senki, hogy hallgatózni nem szép dolog? – kérdezi elsötétült arccal. Komoly dologról lehetett szó, ha már csak a hallgatózás gyanújától is így elkomorul korábban mindig tökéletesen uralt ábrázata. Ha azt hazudom, hallottam valamit, talán még sakkban is tarthatom.

– Tényleg nem szép dolog? Nekem eddig még soha senki nem mondta – játszom el rossz ripacs módjára a meglepettet, ahogy a szám elé emelem a kezem. – Mi lenne, ha beszélgetnénk kicsit négyszemközt? – ajánlom fel, mire válasz helyett megindul előre a folyosón. Ezt beleegyezésnek veszem, és szorosan a nyomában lépkedek. Közben azért nyitva tartom a szemem, félig azt figyelem, meglát-e minket valaki együtt, miközben Rodnas mozdulatait is vizslatom, így tűnik fel az egyik ablak előtt elhaladva, ahogy megcsillan a kezén a gyűrű. Eddig hogy nem szúrta ki a szemem?

Átkelünk a lépcsőházon a vendégszobák felé, én pedig jól az eszembe vésem, melyik szobának is löki be az ajtaját. Átlépem a küszöböt, és magunkra csukom az ajtót.

– Szóval? – kérdezi sürgetőn, és leveti magát az ágyra. Jobban is teszi, ha leül, mert most verekedés nélkül fogom neki kimutatni a fogam fehérjét.

– Nem vagy közénk való – állapítom meg, és vele szembe lépek, egyenesen a barna szempárba nézve. – Annyira más vagy, mint mi, hogy egészen biztos nem a hárem tagjaként vagy itt, bármit is próbálsz elhitetni velünk.

– Igen? – vonja fel kérdőn a szemöldökét. – Hallgatom a teóriádat, fiam – dől hátra kényelmesen. Hihetetlen, mennyi ideig képes kibírni pislogás nélkül, pedig nem akarok még ebben is alul maradni vele szemben.

– Először is öreg vagy – szembesítem a szomorú igazsággal.

– Mondtam már, hogy lehet, Airam királyné rájött, hogy az érettebb és tapasztaltabb férfiak jobb társaságot nyújtanak számára.

– Lehet. Akkor viszont kocsiba ülne, és a környéket járva összeszedne egy korban megfelelő nincstelent, mint ahogy összeszedett minket is. Veled viszont nem ez a helyzet, igaz? A ruháidat nem tőle kaptad, tökéletesen illenek rád, vagyis magad szabattad őket. Közel sem vagy nincstelennek mondható.

– Nem vagyok, de ezt nem is akartam titkolni – válaszol higgadtan, de a szemében érdeklődő fény csillan. Eddig csak azt hihette, egy feltüzelt gyerek csak be akar olvasni neki, ha már az öklével nem oldhatja meg a helyzetet, de nem nézte ki belőlem, hogy ennyi mindenre rájöttem. Hát, pedig ennél még sokkal több meglepetés is vár erre a vénségre, csak a szíve bírja... Rosszul jár, ha alábecsül engem. – A ruháim a sajátjaim, és szinte már a szoba is, hiszen mindig itt szállok meg, valahányszor meglátogatom a királynét.

– Ez pedig még egy különös dolog. Ezek szerint régóta ismered a királynét. De csak sorjában, még nem végeztem a vagyoni helyzeted elemzésével – mondom, amire már érdeklődve hajol előre, összefont ujjain támasztja meg az állát, és figyelmesen hallgat. – Ott a gyűrű is. Pecsétgyűrű, gondolom a família jelképével. Vagyis nemhogy nincstelen nem vagy, de jelentős vagyonnal rendelkezel. Talán egyenesen grófi család?

– Csak báró – mosolyodik el. Megrántom a vállam.

– Az én szememben az már majdnem ugyanaz. Nemes, aki azt se tudja, mit kezdjen a rengeteg szabadidejével és pénzével.

– Van még más is? – kérdezi érdeklődve, nem tűnik sértettnek a korábbi megjegyzésem miatt.

– Háborút jártál, vagy legalábbis párbajoztál. A seb a kezeden vívósérülés. Ha pedig már úgyis elmerültünk a kezed elemzésében, karikagyűrűt viselsz. Házas vagy.

– Jó is, hogy együtt említed a kettőt, szorosan összefonódik a történetük – emeli maga elé a kezét, és úgy szemléli, mintha most látná először. – A feleségemért párbajoztam, és nyertem, ezért az udvarlói közül én lehettem az, aki végül elnyerte a kezét. Még egyéb?

Megcsóválom a fejem.

– Azt hiszem, így is épp elég dolgot felsorakoztattam amellett, miért nem vagy idevaló.

– Az már a beszélgetésünk elején nyilvánvalóvá vált, hogy úgy gondolod, nem vagyok közétek való. Már csak arra a teóriádra lennék kíváncsi, akkor mégis ki vagyok, ha nem a királyné szórakoztatásáért felelős bagázs tagja.

Rövid csend áll be, ahogy elgondolkodok a válaszon, összefonom a karom magam előtt, és ütemesen dobolok az ujjaimmal a felkaromon. Ki fogom találni, kicsoda ez a vénség… és a hallgatásomnak borsos ára lesz…

– Talán a királyné rokona. A nemesek amúgy is mind rokonai egymásnak valamilyen módon. Esetleg ahhoz is köze lehet, hogy a királyné mostanában furcsán viselkedik.

– Nem talált – áll fel, és pedig akaratlanul is hátrálok egy lépést. Nem, nem fogok egy vénség elől meghátrálni! Megvetem a lábam, és dacosan a szemébe nézek, miközben kihúzom magam. Nem lehet sokkal magasabb nálam, nem hagyom, hogy lenézzen rám, bárki is legyen. – De azt eltaláltad, hogy nem vagyok közétek való. Így nem vonatkoznak rám azon szabályok sem, amik rátok. Nem kell tartózkodnom az erőszaktól, viszont ha ehhez folyamodom, és visszaütsz, akkor biztosíthatlak róla, hogy arról Airam királyné is értesülni fog, és gyorsabban az utcán találod magad, mint hogy magyarázkodásra nyithatnád a szád.

Nem fog tudni ennyivel rám ijeszteni. Biztosan nem mer kárt tenni bennem. Hiszen a verekedés azért tilos, hogy megőrizzük a külsőnket ocsmány sérülésektől, vagyis ha erőszakhoz folyamodik, és annak nyoma marad, azzal a királyné kívánságát hagyja figyelmen kívül.

Attól még nem bírom megállni, hogy össze ne rezzenjek, ahogy felemeli a kezét, de csak a vállamra teszi, és határozottan ott tart, nem engedi, hogy elhátráljak előle.

És most mit fog tenni? Mindenkire olyan hatással van, amilyen korábban soha senkinek nem sikerült. Hát akkor velem mi lesz? Megijeszt? Nekem is tart majd egy fejmosást, mint Gryornak? Mutassa csak meg a legtöbbet, amire képes, rajtam úgysem lesz képes fogást találni…

De úgy tűnik, megint alábecsülöm Rodnast.

Annyira meglep, amit csinál, hogy képtelen vagyok máshogy reagálni, mint kővé dermedve hagyni, hogy megtörténjen: a másik kezével a hajamba markolva dacosan felszegve tartja a fejem, miközben az ajkait az enyémekhez érinti.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérdés, óhaj, sóhaj?
Ha nincs, csak írd meg a véleményed!