2018. július 3., kedd

A háromszólamú csend

Nos, egyszer azt hallottam, hogy a jó író szeret kísérletezni. Én nem tudom, jó író vagyok-e, valószínűleg nem, de kísérletezni nem csak a laborban imádok. Úgyhogy most ennek az eredményét szeretném megmutatni nektek, életem első valódi fanfiction próbálkozása.

Szóval az alapját Patrick Rothfuss: A királygyilkos krónikája című trilógiája szolgáltatta, aminek naaagyon várom a harmadik részét! És ha már várni kell rá, megpróbálkoztam én valami folytatásfélével. De azt hiszem, az én ff karrierem ennyiben ki is merül.


Csend honolt a Jelkő fogadóban, és ez a csend három szólamból épült fel. 


A legjobban hallható szólam az az üres, visszhangzó némaság, ami a dolgok hiányából ered. Ha lett volna bárki a fogadóban a késői órán, bormámoros történeteivel elriaszthatta volna a feszült vadként várakozó némaságot, ha lett volna szállóvendég, horkolása vagy halk szuszogása betöltötte volna a fogadót. Ha az égen úszó sötét fellegek könnyítettek volna magukon, az eső surrogása simogatta volna a fogadó tetőjét, a vihar szele magával hozta volna a falu határában, a toron csendesen ünneplőktől a szomorúan cincogó hegedűszót. Ha lett volna zene… de nem volt.

A második csend az egyik ablakon bekúszó sötét hajú ifjúhoz tartozott. Hangtalanul mozgott, nem a házi macskák puha mancsainak hangtalanságával, hanem a vadászaton levő puma vadságával, egyszerre voltak megfontoltan némák és veszedelmesek a mozdulatai. Egy pisszenés sem hallatszott, ahogy átvetette lábát az ablakpárkányon, puha csizmája elnyelte annak halk neszét, ahogy a fogadó szobájának padlójára ereszkedett.

A készülő vihar elvette tőle a holdvilágot, de régi ismerősként üdvözölte a sötétséget. Nem volt szüksége fényre, hogy tudja, pontosan három lépésnyire áll az ágya a szoba falánál, vele szemben a kandalló, a párkányon a két keskeny késsel. Még a magyalkoszorúk pontos helyét is tudta, pedig azokat csak előző este tette ki az ágytámlára, a tüskés fonat körbe futott a szoba alacsony mennyezete alatt. Ahhoz sem volt szüksége fényre, hogy tudja, hogy festhet. Sötét nadrágja magába itta és elrejtette a vér vörösét, de az inge ékesen hirdette éjszakai útjának eredményét. Tenyere fekete volt a rá tapadt hamutól, és ragacsos a hozzá tapadt fekete vértől.

A harmadik csendet nem lehetett ilyen könnyen észrevenni. Aki elég sokáig hallgatózott, észrevehette a fogadó másik felében levő szobában, a résnyire nyitott ablak némán ásító apró résében, amin becsorgott az éjszaka, az asztalon heverő három összegyűrt papírban, a gyertya régi helyében az asztalon.

Az ágyban fekvő emberben, aki a némaságban úgy tetszett, mintha még levegőt sem vett volna. Ennek az embernek igazi vörös haja volt, rőt, mint a láng. Sötét szemével maga elé meredt, de nem nézett. Annak az embernek a gyötrelmével bámulta a mennyezetet, aki napok óta nem aludt, és már lemondott róla, hogy valaha ki fogja pihenni magát.

Övé volt a Jelkő fogadó, és övé volt a harmadik hallgatás. Illett hozzá.

De egy vihar előtti csend sem tart örökké.

Megmozdult a levegő, belopakodott a résnyire nyitott ablak deszkái között, végigtáncolt a szobán, és alig észrevehetően megérintette az asztalon heverő egyik papírgalacsint. A lap türelmetlen zizegéssel várakozott rá, hogy történetét legalább a lágy szellő fülébe suttoghassa.

A fogadós tekintete egy pillanatra üde zölddé változott, ahogy oldalra kapta a fejét, és hosszú idő óta először figyelt. Mellkasa belesajdult a vágyba, hogy láthassa a szelet, hogy a nyelvén érezze a nevét, de a levegő nem mozdult többet.

A fogadós a testébe hasító fájdalom ellenére felállt, és teljesen becsukta az ablakot, a kinti világba száműzve a lassan életre kapó vihart. Visszafeküdt, tekintetében kihunyt a tűz, hangtalan, álomra váró, ritka lélegzetei visszahozták a csend összes mély, fület sértő szólamát.

Az hallgat így, aki halni készül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérdés, óhaj, sóhaj?
Ha nincs, csak írd meg a véleményed!