2018. július 10., kedd

Kauzalitás: 6. fejezet


Seth nyöszörögve fúrta az arcát a párnába. Nem akarta elhinni, hogy bárhol, bármikor képes volt elaludni, ez volt a kedvenc tevékenysége, szinte a hobbija, és mégsem akart rátalálni az álom. Túlságosan izgatott volt, a szíve túl gyorsan lüktetett a mellkasában, bármennyire is ügyelt a lassú légzésre, nem akart elcsitulni. Próbálta a bárányszámolást meg minden vackot, ami csak eszébe jutott, altatódalt dúdolt magának, mit sem számított. A vérét felpezsdítette az ábránd, amitől nem tudott szabadulni, hogy Samanthával ketten nekivágnak a sivatagnak, megmentik a világot, aztán egy tucatnyi unokával öregszenek meg valahol vidéken. 


Századjára is lenyomta az ébresztő gombját, mire felvillant a digitális számlap. 11:43. A fényre Survy felriadt mellette, aki addig bezzeg húzta a lóbőrt, de erre már izgatottan kezdett szaladgálni Seth testén, ő pedig megadta magát. Ott nyújtózkodott, ahol a csótány fürge lábai a bőrét csiklandozták, megropogtatta a vállait, homorított a hátával, megmozgatta a lábujjai.

Kinyomta az ébresztőt, hogy legalább ne zajongjon. Bár a motozás alapján a szomszéd szobában, hangyás Tim még ébren volt, vagy csak megint alva járt, Seth-et nem különösebben érdekelte, csak hogy ne szerezzen tudomást arról, mire készült épp a szomszédban.

Hétköznapi ruhában aludt, mert tudta, hogy nem lesz sok ideje elkészülni, csak a csomagot kellett összekészítenie. Levette a hátizsákot a szekrény tetejéről, tüsszögött a lesodort portól, és az ágy alatt felhalmozott kajakészletet elkezdte belepakolni. Már egy hete készült erre, minden tartósnak tűnő maradékot felvitt a szobájába, és elraktározott. Úgy számolt, hogy akár három napig is bolyonghat a sivatagban, akkor sem lesz éhes. Mert attól tartott, hogy egy titkos kutatólabort legalább három napi távolságra helyeztek el minden várostól.

A hóna alá gyömöszölte a kikukázott műanyag palackokat, hármat megtöltött a csapból, a negyediknél még hezitált kicsit, de aztán úgy volt vele, hogy inkább cipekszik feleslegesen, csak ne a sivatagban érje a halál. Értelmetlenül. Ha már megszökik, nem fog csak úgy megdögleni, előtte megmenti a világot.

Mire visszament a szobába, Survy már a takaróra készítette az elcsent kulcsokat.

– Ügyes vagy – dicsérte meg, és megcirógatta a csótány hátát, aki erre elégedetten fonta össze a csápjait. Seth még a hajára húzta a baseball sapkáját, Survy-t a simlijére ültette, majd a vállára kapta a táskáját. Az ébresztő 11:55-öt mutatott.

Leosont a lépcsőn, és az előtérben egész kis tömeggel találta szembe magát. Samantha leghátul állt, óvatosan megérintette a kezét, amitől a lány megugrott, még halkan fel is nyikkant, de ahogy felismerte Seth-et, mosoly kúszott az arcára.

– Megtaláltad az aktákat? – suttogta Seth. Komolyan nem hitte, hogy sikerülhet.

– Ami azt illeti… – vörösödött el a lány még a sötétben is láthatóan, és a füle mögé tűrt egy tincset. – Megkérdeztem mindenkit, és aki nemet mondott, azt bezártam a szobájába.

– Tökély. Akkor viszont haladnunk kell – lökdöste Seth az ajtó felé a társaságot, amikor feltűnt neki valami. – Nincs nálatok semmi?!

– Minek kéne nálunk lennie? – emelte meg a lány a hangját, de még így is suttogott.

– Élelem. Víz. A sivatagban akarunk túlélni, az ég szerelmére… Szerinted mégis miért készülök egy hete a szökésre?

– Nyugodjatok már le! – szorította meg Jason a vállukat. Seth fintorogva söpörte le magáról, gyűlölte a fiú minden olyan mozzanatát, amivel éreztette, hogy Seth kisebb volt nála, minden értelemben. Márpedig Jason előszeretettel emlékeztetett rá mindenkit, hogy ő volt az intézetben a rangidős. És a legmagasabb. – Foster, tied az ajtó. Mi addig felpakolunk a konyhán.

Seth már nyitotta volna a száját, hogy ellenkezzen Jason utasítgatása ellen, de ahogy az elindult, mindenki követte a konyhára. Seth-nek csak annyi ideje maradt, hogy Samantha karját elkapja.

– Veled osztozok én – morogta az orra alatt, és nekiállt a kulcscsomón az összes kulcsot belepróbálni az ajtó zárjába. Samantha kuncogott, de nem ellenkezett, egészen közel húzódva hozzá figyelt, a lehelete Seth nyakát csiklandozta. A fiú ideges lett, tőle vagy a szökéstől, remegett a keze, de a negyedik próbálkozás után az ajtó kitárult előttük.

Megcsapta őket a sivatag hűvöse, Seth karja libabőrös lett tőle, és Samantha is közelebb bújt hozzá a hideg elől. Az égbolton annyi csillag szikrázott előttük, amennyit Seth sosem látott a városban. A Hold keskeny karéjként ült egy felhőpászmán, és különös, ezüst színbe öltöztette a nappal vörös földet, ami a szép köntös ellenére a halál szagát árasztotta magából.

Összerezzentek, ahogy valami zajt hallottak a felső szintekről.

– Valaki, akit bezártam, kitörte az ajtót – suttogott rémülten Samantha, Seth pedig az orra alatt káromkodott.

– Mi a fenéért nem tudsz hallgatni rám? – kapta el a lány kezét, és magával húzta, ki, az épületből. Samantha előre akart rohanni, bele a sivatagba, de Seth oldalra irányította, és ő volt az erősebb, akkor is, ha vonszolnia kellett magával a másikat. Samantha viszont hagyta magát, Seth még rohanás közben sem merte igazán megszorítani a keskeny, törékeny csuklót, ami szinte elveszett az ujjai közt.

Lehajtott fejjel haladtak el a földszinti ablakok előtt, és a bejárattal átellenes oldalon vetették csak hátukat a hűvös falnak, a lehető legtávolabb minden ablaktól.

– Megmondtam, hogy ha nincs meg az akta, akkor egyedül te… – suttogott Seth dühösen, de a lány keze a szájára tapadt.

Seth elnyomott magában még pár káromkodást, aztán csak lehunyta a szemét, és ahogy a futástól lihegve kapkodta a levegőt, kiélvezte Samantha tusfürdőjének illatát. Apró, puha keze volt. Kedve támadt volna bele harapni, na nem úgy, hogy vérezzen, csak hogy megkóstolja a virágillatú, puha bőrt. És kicsit talán azért is, hogy hallja újra azt a kis meglepett nyekergést, mint amikor frászt hozott a lányra.

De a pillanat elszállt, Samantha keze lehanyatlott, ahogy kiáltások, majd lövésen hasítottak az éjszakába.

Samantha a saját szájára szorította a kezét, de még így is halkan nyüszített, ahogy kitört belőle a zokogás. Seth úgy gondolta, hogy meg is érdemli. Ő megmondta, hogy ne hozzon senkit, most ki tudja, hány barátjuk élete szárad a lány lelkén, de legalább hátha tanult belőle. És hátha Jasont is lelőtték.

Survy viszont nem bizonyult olyan érzéketlennek, mint ő. Leszaladt Seth-ről, és Samantha felhúzott térdén telepedett meg, ugyanolyan lassú ütemben mozgatta a csápjait, ahogyan Samantha lepkéje, Em is a szárnyait. A lány pedig lassan kezdte olyan ütemben venni a levegőt, ahogyan azt apró szurkolócsapata diktálta neki. Mire Samantha megtörölte a szemét a kézfejével, mintha mi sem történt volna, már újra teljes csendbe borult körülöttük az éjszaka, ahogy már nem futottak, a sivatag ismét emlékeztette őket, hogy az éjszakai arca sem sokkal barátságosabb a nappalinál. Seth megborzongott, és egymáshoz dörzsölte a kezét, majd felállt, és Samanthát is felsegítette.

Ő ment előre, és időről időre hátrapillantott a válla felett, mert a lány amúgy is halk macskalépteit teljesen magába nyelte a vörös föld, Seth viszont nem akarta otthagyni őt. Az épület sarkánál állt meg, még egyszer hátranézett, de Samantha még ott volt, alig egy lépésnyire tőle, vörös haja az arcába hullott, így nem láthatta a vonásait. Seth kezdte kellemetlenül érezni magát, de a vigasztalásnál volt fontosabb dolga is.

Kilesett az épület takarásából, de nem látott semmit. Csend volt és mozdulatlanság. Énje egy része azért sikított, hogy fussanak, amíg ott volt a lehetőség, egy másik pedig vitába szállt vele, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű, és amint elindulnak, ismét felhangzik majd a fegyverropogás. Sietniük kellett, de épségben akart kijutni.

– Az nem Sissy? – suttogott a lány, amitől Seth először megugrott ijedtében a végtelen csendben, aztán értetlenül nézett körbe. Bárhova, csak a lába elé nem, amíg Samantha a hajába markolva a megfelelő irányba nem fordította a fejét, ahol a kis kígyó egy apró galacsinba gömbölyödve nyújtogatta rájuk villás nyelvét.

Seth csak fintorgott. Ezek szerint Jason még életben volt, ráadásul őket kereste.

– Követjük – döntötte el mégis, mire hallotta a lány megkönnyebbült sóhaját. Kicsit sértette a dolog, de még ő is belátta, hogy többüknek jobbak az esélyei a túlélésre. Samantha meg valószínűleg csak arról akart meggyőződni, hogy mindenki más is jól volt.

Seth nagy levegőt vett, és előre kiverte a víz. Nem tartotta bölcs dolognak, amire készültek… de kockázat nélkül nincs nyereség. Elkapta Samantha kezét, nehogy a lány lemaradjon, majd biccentett a kígyónak, és amilyen gyorsan csak telt tőle a másikat is húzva, rohanni kezdett a kis hüllő után.

Reflektorok villantak, de Seth nem fordult a fény felé, csak a futásra koncentrált. Érezte, hogy Samantha meg akart torpanni, erősebben kellett rángatnia, de eltökélte, hogy nem fogja otthagyni a lányt. Bármennyire is idegesítő volt a nyávogása, az önfejűsége, a halált még ő sem érdemelte meg, pedig ahogy elkezdtek rájuk is lőni, Seth kételkedett benne, hogy más várt volna a lányra, még ha önszántából is akar visszatérni az intézet falai közé.

A földet figyelte maga előtt, ahogy feszített tempóban, lassan a fulladás és végkimerülés határán sprintelt, egy botlás az életükbe kerülhetett. Aztán meglátta a repedést a földön, ahol a talaj tőlük távolabb kicsit lesüllyedt, menedéket nyújtva egy kis részen.

Amint elérték, bevetődtek mögé, Seth pedig felkiáltott meglepetésében, ahogy valami puhán landolt, de nem csak ő, Vanessa is riadtan sikított. A szökevények többi tagja is az alig valamit takaró akadály mögött hasalt, hogy védve maradjanak a golyózáportól.

Kiáltás harsant, és a lövések hangja elhalt, majd Dr. Cross felerősített hangja szakította szét végleg az éjszaka nyugalmát. Seth legördült Vanessáról, és a fülét hegyezte az orvos szónoklatára.

– Aki most megadja magát, annak nem esik bántódása – dörrent eltorzítottan Dr. Cross cigarettafüstös hangja a távolba, amitől néhányan mocorogni kezdtek, köztük Vanessa is. Seth a lány karjára szorította a kezét, és még jobban lenyomta őt a földre. Szép ígéret, de ha egyikük feláll, leleplezi a többi rejtekhelyét, és akkor lőttek a szökésnek. Abban pedig egyáltalán nem lehettek biztosak, hogy az orvos nem hazudott. – Aki viszont nem… nos, a sivatag megőrzi a titkait.

Feszülten vártak, Seth Samanthát kereste a tekintetével, és elfintorodott, ahogy meglátta, hogy a lány arcát Jason mellkasához szorítva pihegett a magas fiú karjaiban. Viszont nem mozdult senki.

Dr. Cross ezt már nem kommentálta, de úgy tűnt, komolyan gondolta, hogy a sivatagra bízza a piszkos munkát. A fényszórók kialudtak, az emberek elvonulhattak az intézet falai mögé, mert hamarosan ismét teljes lett a csend.

– Mindenki jól van? – suttogott Seth, nem mert hangosabban megszólalni. Valaki sírni kezdett a kérdésére, neki viszont még káprázott a szeme a fényszórók hiányától, így beletelt egy időbe, mire rájött, hogy Chris hüppögött a földön guggolva. Seth odamászott hozzá, és alig bírta visszanyelni a hányingerét.

Sosem látott még meglőtt embert. Sosem látott még senkit haldokolni. Pedig Jessica mellkasán véres lyuk tátongott, és a lány mellkasa még elkeseredetten pihegett, de Sethet ólomsúllyal temette alá a felismerés, hogy már nem sokáig fog. Chris Jessica mellett guggolt, a lány kezét szorongatta, és arra kérlelte, hogy a lány ne hülyéskedjen vele. Hogy valójában jól van, álljon fel, és menjenek el, ahogyan tervezték.

– Vissza kell vinnünk… – kérlelte Vanessa sírós hangon. Seth felé fordult, látta, hogy az apró lány elkeseredetten keres szemkontaktust bárkivel, és egyre nő benne a pánik, ahogy mindenki kerülte a tekintetét. Végül Seth volt az, aki utoljára a barna szemek elé került, és úgy érezte, hogy összetörik benne valami. Csak belőle nem sírás képében tört ki, hanem szavakkal.

– Nem lehet. Nem fogja túlélni akkor sem.

Erre már nem válaszolt senki. Vanessa az öklébe harapott, a vére kiserkent girbe-gurbán álló fogai alól, de visszafogta a borzalomtól kikívánkozó sikítását. Samantha Jason mellkasába sírta fájdalmát, a fiú pedig a vörös tincsekbe temette az arcát.

Seth pedig csak bámult ki a fejéből. Mindenki körülötte sírt, gyászolt, ő pedig egyedül arra tudott gondolni, hogy ez mégsem történhetett meg. Egy élet nem tűnhetett el ilyen könnyedén. Emlékezett még Jessica mosolyára, hogy rögtön egymásra találtak, amikor az intézetbe került, mert rajta kívül csak Jessica értékelte igazán a jó kávét. Eszébe jutott a lány rajongása minden jó ételért, hogy mennyire művészinek tűnt Seth szemében, amikor belógtak a konyhába, és Jessica megmutatta neki, hogyan is kell rendesen elkészíteni az ebédre kapott moslékot.

Az emlékekből csak a sírás tudta kiszakítani, amire mindenki felkapta a fejét. Amikor igazán szenvedett, minden élőlény egyformán sírt, olyan hangon, hogy az majdnem annyira fájt annak is, aki hallotta. Mindegy volt, hogy az illető ember vagy állat vagy kósza lélek.

Seth csak bámulta az apró katicabogarat, Jessica megszállóját, Dotot, akitől a hang származott. Jessica remegve vett utolsó lélegzetet, de Dot tovább sírt a lány arcán.

Seth azt képzelte, a megszállók eltűnnek, amint a gazdatestük meghal. Az, hogy Dot nem porladt szét, nem vált köddé, összeszorította a torkát. Nem akart rá gondolni, de nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Survy is addig szenvedne, míg fizikai teste darabjaira nem hullik, és még napokig kínlódna az ő halála után, ahogy biztos volt benne, hogy Dot is addig fog ülni Jessica sápadt arcán, amíg a nap halálra nem égeti a sivatagban az apró katicát, amiben ideiglenes menedékre talált.

Seth érezte, hogy Survy a lemászik a kezéről, és bebújik a pólója alá. A kis ízelt lábak csak a mellkasán torpantak meg, ahol a szíve megrettenve, halkan, de valahol még verdesett. Különben biztos nem érzett volna ennyi borzalmat. Érezte, ahogy Survy hozzá dörgölőzött, hogy erősebben kapaszkodott belé mind a hat lábával, mint általában, mintha csak meg akart volna győződni róla, hogy az ő gazdája még élt. Seth a mellkasára fektette a tenyerét, és óvatosan magához szorította a kis rovart.

– Nem maradhatunk – törte meg Seth meglepetésére Chris a csendet, aki megtörölte a szemét, és talpra vergődött. – Ha nem indulunk, még sokan fognak…

Meghalni.

A szó ott lebegett köztük, de senki nem akarta kimondani. Seth is felállt, és a többiek is remegő lábakkal indultak meg a sivatagnak. Öten maradtak, öt fiatal fiú és lány, akik akkor döbbentek csak rá, hogy a világot megmenteni nem olyan egyszerű és mókás, mint a filmekben.

2 megjegyzés:

  1. Te jó ég... Nem is tudom, hogy Jessicát sajnálom-e jobban, vagy Dotot. Kíváncsi vagyok, hogyan fognak boldogulni a sivatagban...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy írtál <3
      Igen, szegénykék, kicsit meggyötörtem őket... meg még fogom is... de majd jobbra fordulnak a dolgok :3

      Törlés

Kérdés, óhaj, sóhaj?
Ha nincs, csak írd meg a véleményed!