Selyemfiú
Bölcsességek tárháza 1.
Hiszen lehetetlen pár szóban elmondani, mi visz rá valakit, hogy selyemfiúvá váljon, aki a hölgyek szívével játszik. Nem elég egy mondat arra, mitől lesz valaki élete a bosszú. Vannak érzések a gyűlölet és a szerelem közt, amikre nincsenek is szavak. Legtöbbünknek egy örökkévalóság sem elég, hogy felfogjuk, mi visz rá valakit egy élet kioltására.
1. Fejezet - II. rész
2018. november 24., szombat, november 24, 2018 • Franciska Reinman • 0 komment
Üveg pattan milliónyi szilánkra fülsértő csattanással, a számban érzem a hangját, mintha homokot őrölnék a fogaim alatt. Egészen elnyomja a többi zajt, a puffanásokat, a dörrenéseket, ahogy a földön landol minden, ami eddig az ágyamon volt. Az eltört üvegből szétfolyt pacsuli hányingerkeltően erős szaga pillanatok alatt beölti az apró szobát. Ennek ellenére is kielégítő a pusztítás, de sajnos ez még közel sem oldja meg a problémáimat. 

Épp ellenkezőleg. 

Ahogy felharsan mögöttem az ordenáré röhögés, már biztos vagyok benne, hogy még rosszabb helyzetbe sodortam magam, mint amilyenben eddig voltam. 

– Csak nem felsültél, Iraf? – kérdezi Natoz a nevetéstől csukladozó hangon, ahogy próbálja túlkiabálni a többiek szűnni nem akaró hahotázását. 

De. Ez viszont közel sem akadályoz meg abban, hogy megfizessek érte, ha bárki a kudarcomból űz gúnyt. 

Barátságos mosolyt varázsolok az arcomra, ahogy felé fordulok. Csak úgy sikerül, ha közben gondolatban belemarkolok ébenfekete fürtjeibe, és határozottan beleverem a fejét a falba. 

– Téged sem az eszedért szeret, ha ilyet kell kérdezned – felelem higgadtan, amire megint halk kuncogás a válasz a többiek részéről.


Elolvasom! »

Címkék:


1. Fejezet - I. rész
2018. november 17., szombat, november 17, 2018 • Franciska Reinman • 0 komment
– Amikor már megvan a kiszemelted, akkor eleinte nem ereszted – magyarázta a Madame füstös hangján, miközben az új ruháimban feszengve figyeltem őt. Gyűlöltem, hogy az öltözetem többe kerülhetett, mint az anyám meg én annak idején, mégsem szóltam egy szót sem, pedig nehéz volt megállnom. Abból, amilyen borzalom volt viselni és amennyire nem volt praktikus, pontosan érződött, hogy a semmittevő, gazdag nemesség divatja szerinti öltözet. A nadrágban úgy viszkettem, mintha egy teljes hangyabolyt rejtettek volna el benne, az ing varrása szúrt a hónaljamnál, a cipő szorított. 

Óvatosan megmozgattam a lábujjaim, amik a fájdalomból már kezdtek ijesztő érzéketlenségbe váltani. Mintha ez nem lett volna elég, a cipőnek túl puha volt a talpa ahhoz, hogy igazán a városon kívül lehessen használni, és őszintén kételkedtem benne, hogy szárazon tartaná a lábam egy esős napon. Ennek ellenére az alig a bokám fölé érő bőrcsizma biztosan volt olyan drága, hogy a Madame ne engedhessen meg belőle még egyet, akkor sem, ha megmondtam volna, hogy kicsi rám. Inkább reménykedtem, hogy még nyúlik egy keveset. 

A lábam inzultusa viszont nem állt meg a cipőnél: a sötétkék nadrág keményített, durva anyaga szorosan a lábszáramhoz simult, a combomnál ennek ellenére elállt. Derékban is kicsit bő volt, keresnem kellett egy szárítókötelet, hogy magamon tarthassam. Ha a Madame meglátja, el is vert volna vele, de eltakarta a csípőmig hullámzó bő, világos ing. 

Egyszer láttam csak ilyen öltözetben egy férfit egy festményen, neki viszont eleganciát és légiességet kölcsönzött az ujjakon és a mellkasán hullámzó sok fodor. Ahogy magamon végignéztem, egy cseppnyi eleganciát sem éreztem, csak a mozdulattól meginduló, hűvösen simogató selyemvihart. Nála súlyos arany lánc szorította le a fodrokat a mellkasán, de nekem nem volt ékszerem, amitől úgy festettem, mint aki két nem csekély méretű kebellel büszkélkedhet. Kételkedtem benne, hogy ez egy selyemfiúnál jó tulajdonság lenne. 

Elolvasom! »

Címkék:


Prológus
2018. november 10., szombat, november 10, 2018 • Franciska Reinman • 2 komment
– Nem ő volt az első ember, akit megöltem – rántom meg a vállam közönyösen, a mozdulat belevész a lovas kocsi folytonos zötykölődésébe. A dobogás ritmusa arról árulkodik, hogy lassan vonszoljuk magunkat előre, de a hintó ablakán kinézve nem látok semmit, amihez viszonyítani tudnám a mozgásunkat, csak a végtelen hótenger előtt rángatja kegyetlenül a hópelyheket a szél. 

Az ablaküveg gyenge tükröződésében észreveszem, hogy a velem szemben ülő megborzong, pedig a hintó aprócska, sötét fával határolt terében még mindig sokkal jobb az idő, mint odakint. 

– Ez még nem mentség! – dörren rám dühösen, amitől mégis összerezzenek. Menedéket keresve mélyebbre ásom magam a bundába, és beszívom az illatát. Nem érezni rajta a gazdája szagát, csak néhány rühes, vén állat bűzét, így ennyi nem elég, hogy felidézze utastársam szebbik oldalát. 

Nem szeretem, ha kiabál velem, a megrovása élesebb sebeket hagy, mint a metsző hideg. De a szavai apró, bántó párafellege csak egy pillanatig lebeg kettőnk között, aztán szét is oszlik. 

– Azt kérted számon, miért nem érzem rosszul magam miatta. Hát, tessék! Ezért. A mentség meg… inkább hívjuk oknak. Biztosíthatlak arról, hogy kielégítő magyarázattal tudok szolgálni. 

– Ami pedig…? 

– Ami pedig nem tartozik rád. 

Elolvasom! »

Címkék:


Trailer
2018. november 3., szombat, november 03, 2018 • Franciska Reinman • 0 komment


A tél átveszi az uralmat, és megfagyaszt mindent. Az egyetlen mozgás az élettelen tájban a hóban törtető lovaskocsi.

Hosszú az út, de hosszú a hozzá tartozó történet is.

Hiszen lehetetlen pár szóban elmondani, mi visz rá valakit, hogy selyemfiúvá váljon, aki a hölgyek szívével játszik.
Nem elég egy mondat arra, mitől lesz valaki élete a bosszú.
Vannak érzések a gyűlölet és a szerelem közt, amikre nincsenek is szavak.
Legtöbbünknek egy örökkévalóság sem elég, hogy felfogjuk, mi visz rá valakit egy élet kioltására.

Iraf mégis megkísérli elmondani mindezt.

előre